Ötven éve, a Prahovában [függőkertvendéglő a Sajtóház mellett (úgy kell érteni, hogy az időjárástól függött, de volt bőven fedett része is, a kínálat – protipendada! – átlagon fölüli), Bukarestben] rímeket forgattunk Csiki Lacival. Úgy mondtuk, verset írunk, a címe megvolt előre: Klopiczki Ferdinánd szerelmei. Én kezdtem, ő írta a páros sorokat:
Budoár-homályban hogy ültek őkelmék,
Susogtak az asszonyon kéjesen rőt kelmék,
Szóba került egy olasz, sőt egy dalmát,
Az asszonylelkek mind oly éji barnák.
Abban a korban ez merész dolog volt, lévén F. K. nyilvánvalóan osztrák–magyar alattvaló, akárcsak a másik F. K., Franz Kafka, és ő is szerette a monarchiát.
A dalmát úgy jutott eszembe, hogy már nem tudom, hogy. Valaki tudósan megjegyezte, hogy igenis, vannak dalmátok: az Adriai-tenger északkeleti partvidékének, Dalmáciának horvát nyelvjárást beszélő lakosai. Otthon hozzáolvastam.
Ez pedig most úgy jut eszembe, hogy uniós forrásokból megépült a horvátországi Pelje šac híd, és meg is történt felavatása
A káprőzatos híd, amely a valaha volt legnagyobb uniós infrastrukturális beruházás Horvátországban, végre összeköti Dél-Dalmácia régióját az ország szárazföldibb részével. Közel negyven perccel csökkenti az utazási időt az adriai partvonal mentén, és elkerüli a hosszú sorokat a bosznia-hercegovinai határnál. Javítja az emberek életét, növeli a régió gazdasági lehetőségeit. Jó ez az Unió.
