Shelley halálának 150. évfordulójára
Állítólag, miután a máglyát meggyújtották, a júliusi olasz hőségben égett hússzag szállt az égre, Speziában. Talán bámészkodók is akadtak, akik megkérdezték: – Kit égetnek? –, de senki sem válaszolt, nézték a tüzet, s várták, hogy elhamvadjon a két tetem. Azt is mesélik, hogy e pogány csendben valaki odament az egyik halotthoz és megcsonkította. Rómába viszik – suttogták az emberek. Rómába? – Igen, a protestáns temetőben már megásták a sírját – mondta egy jólértesült, és beszélgetni kezdtek: hajó, pestis, kereskedelem, árfolyam – vagyis mindarról, amit szűk kis anyagi világukban hosszú életnek gondoltak.
S a hosszú élet, a leghosszabb élet ott égett a máglyán, „barát ne sírjon felettem, / se félelem, se remény.” Percy Bysshe Shelley két hét múlva lenne harmincéves. De „ha holnap meghalok, annyit éltem, hogy öregebb leszek apámnál”. Szerencsére nem gyászolta, nem ünnepelte senki más, az özvegy állt a máglya mellett, néhány barát, Byron, egy kritikus, és kábultan nézték a tüzet. Az olasz törvény csak a testét követelte: minden partra vetett hullát el kell égetni; az angol törvény a szellemét, és a Courir gúnyolódott: „Shelley, néhány hitetlen költemény szerzője, vízbefúlt, most legalább megtudja, hogy van-e Isten.”
Gúny, átok, kudarc és megvetés – ez volt számára Anglia, apai átok, törvény tilalma zárta el gyermekeitől és a földtől, ahova még hamvait sem vitte vissza a szél.
És most Shelleyt ünneplik Angliában. Száz éve született, százötven éve született, megszületett, ó mi, angolok. Íme a százéves évforduló: színhely az Oxford University College, jelen van Lady Shelley, Southwark püspöke, dr. Bright (the Master of University), prof. Jowett (the Master of Balliol) stb. Az egyetem vezető tanára beszél, dr.Bright: „Ritkán volt oly szerencsénk, hogy az Oxford-i Kollégiumot modern művészi alkotással ajándékozzák meg… Ha Oxford az, aminek önmagát nevezi – a növekvő fiatal Anglia központja és szíve –, akkor fejlődnie kell a világgal – és viselhetné-e igazabb kitüntetését e századnak, mint a nagy költőét, akinek képmását éppen most vette át…” (The Times, 1893, idézi H. S. Davies: The Poets and Their Critics, Cambridge, 1968, 190. 1.) És ott volt Lady Shelley is, és a Püspök és doktorok, professzorok, megannyi szent feledékeny ember; akik már nem emlékeztek arra a márciusi napra, amikor 1811-ben Shelleyt behívatták az egyetemi „tekintélyek” elé, pontosan Oxfordon és talán éppolyan ünnepélyesen megkérdezték tőle:
– Ezt maga írta? – s átadták a röpiratot, amiért az egyik tutor feljelentette.
– Miért kérdeznek tőlem ilyesmit? – nézett rájuk Shelley.
– Azt kérdeztem, ezt maga írta? – ismételte az egyetem vezetője.
– Nem válaszolhatok addig, amíg nem közlik velem a vádat, ha tudják…
– Akkor önt kizártuk. Legkésőbb holnap hajnalig hagyja el az egyetemet! (Amint W. M. Rosetti írja: Memoir, London, 1870, 39. l.)
Így lett Shelley Oxford költője, s a professzorok képviselte ifjú Angliáé. Ünneplik, száznyolcvan éve született, és százötven éve elégették, nem gázkamrában, csak úgy máglyán, rendesen.
Háltam hullaházban
és koporsókon, ahol döghalál
számlálja tőled-rabolt trófeáit,
s reméltem, a makacs kérdésre, hogy
mi vagy s mi tied, valami magányos
szellem, hírnököd, majd elmeséli,
mik is vagyunk…
(Invokáció a természethez, ford. Szabó Lőrinc.)
„Az angyalarcú Shelley korán megőszült” – írja Cs. Szabó László, de az irodalomtörténet úgy tudja, hogy kék szeme volt és szőke haja. „Girlish Shelley” – mondták a fiúk, lányos Shelley, Shelley, az ateista, Shelley, a bolond – szidták és beárulták, hogy: „megátkozta az apját és a királyt”. Hatéves korában latinul tanult, nyolcévesen verset írt egy macskáról és kémikus akart lenni, fizikus meg orvos. Egy távoli nénikéjétől kapta a Percy nevet, Bysshet a nagyapjától, s a Shelleyt még valamikor a lovagkorban.
Tizenkilenc éves, amikor megszökteti a tizenhat éves Harriett Westbrookot, a „Zsidó Westbrook” kocsmáros lányát. Edinburghba mennek és a skót törvények szerint összeházasodnak. Majd őbárósága, az egyetemről kicsapott, otthonról kitagadott arisztokrata, Westbrook kegyelemkenyerén Dublinbe költözik Harriettel.
Itt többek között két röplapot is írt, amelyeket szokása szerint az erkélyről dobott le az embereknek és még a felesége is nevette. Az első a 22 lapos, ezerötszáz példányban kiadott „Address to the Irish People”, a második a tizennyolclapos röpirat, szintén az ír helyzetről: „Proposals for an Association of those Philantropists who, Convinced ot the Inadequancy of the Moral and Political State of Ireland to Produce Benefits which are Nevertheless Attainable, are Willing to Unite to Accomplish its Regeneration.” A címből is látszik, hogy Írország politikai és erkölcsi helyzete annyira elszomorította, hogy már csak az emberszeretet lehetett egyetlen reménye.
A sorozatos kudarc után visszatér Angliába, otthagyja feleségét, és William Godwin filozófus lányával átjön, ahogy ők mondják, a Kontinensre. „Valamennyien, akik csak ismernek engem, tudják meg, hogy életem társa csak az lehet, aki érzi a költészetet és érti a filozófiát” – írja barátjának, Hoggnak, akit vele együtt csaptak ki Oxfordból. Felesége öngyilkosságának hírére megrendülten visszatér, de a törvény elvei miatt eltiltja gyerekétől. És marad Olaszország, a hajószerencsétlenség és a máglya.
Ez rövid életének látványosabbik része, mindaz, ami csak érezhető és érthető, az a szellem, a munka, a lányáról írt Mab királynő. Az ördög sétája. Laon és Cynthia, Oedipus Tyrannus, Epipszükhidion, Adonais, Hellász, az ódák és az annyit idézett Prometheus.
Rövid élet? Sok alkotónak hetven év is kevés, hogy egyetlen olyan gondolathoz eljusson, amit Keats huszonnégy évesen, Byron harmincévesen, vagy amit Shelley huszonnyolc éves korában megfogalmazott:
Hagyjátok abba már! halál,
halál és gyűlölet!
egy gyönyörű jóslat száll akár
a felforrt őrület.
Nehéz a múlt halált lehel,
fáradt a föld, pihenjen el!
(Hellász zárókórusa, ford. Radnóti Miklós)
A „tavi költők”-kel szemben a második angol romantika éppen a fiatal halál lázadása volt. Mintha érezték volna – Keats tudta is –, hogy életük oly rövid, már csak remekművekre telik. Keats meghalt 1821-ben, Shelley Adonais elégiájával gyászolta meg. A Shelley temetését már Byron rendezte 1822-ben, s két évre rá ő is meghal maláriában. A szellem ilyen méretű pusztulása ellen kell védekeznie a költészetnek, akkor, amikor a költészet maga is védelemre szorul: „A költészet mindig szétoszt minden örömöt, amit csak ember kaphat: örökké az élet fénye, valamennyi gyönyörű, nagylelkű és igaznak forrása, ami csak helyet kaphat e gonosz időben.” (Shelley: A Defense of Poetry, New York, 1966.)
Tanítsd örömre félholt
szívem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan
én reád.
(Egy mezei pacsirtához, ford. Kosztolányi.)
A fenti vers, amelynek az utolsó szakaszát idéztem, egyetlen emelkedő dicshimnusz a szóhoz, hanghoz, a költészet elemeihez. E vers a gondolat fordított arányaival hat: valaki végig az égre néz, s a magasban az egyszerű elemeket csodálva lassan alább száll a gondolat, hogy végül is társain körülnézve önmagába lásson és ekkor érezze, hogy az eszmény magasabban van, mint a láthatár.
Mi ide-oda nézünk,
sírunk azért, mi nincs,
őszinte nevetésünk
sötét kapun kilincs,
fanyar méz a dalunk, és fáj az is,
mi kincs.
(18. szakasz.)
Mi lehet nagyobb kincs, mint a tökéletes gondolat eszménye, és mi fájhat jobban, mint amikor látja valaki, hogy e gondolathoz, úgy tűnik, mindene megvan és mégis hiányzik valami, talán olyan kis parányi semmiség, mint a pacsirta dala.
Te tudva s öntudatlan
látod, hogy mit művel
a halál, s igazabban,
mint e sok porhüvely
és mégis énekelsz, kristályos derűvel.
(17. szakasz.)
E szakasz a második angol romantika kettős tulajdonságát árulja el: akárcsak mitológiai hőseik, akik kizárólag emberi tulajdonságok megtestesítői, csak úgy válhatnak eszménnyé, ha arányaik emberfelettivé nőnek, ugyanúgy a pacsirta is „tudja… mit művel a halál” – de ez az arány egyben zavarja is a költőt, hisz közelebb szeretne kerülni mindahhoz, ami bántja, de amit az eszmény távoli közvetettsége megakadályozna. Ezért feloldja az ellentmondást: ha nem tudod, akkor öntudatlanul is látod. Viszont ezzel eltűnt a feszültség a szakasz első és utolsó sora között: aki öntudatlanul látja mindezt a szenvedést, az nyugodtan énekelhet, akár kristályos derűvel is. A szakasz gondolati egyensúlyát a negyedik sor állítja helyre, amely újrateremti azt a lírai feszültséget, amit a költő átérzett: a pacsirta igazabban látja, mint e sok porhüvely.
A gondolat pontosságáért meg kell jegyeznünk, hogy az angol eredetiben, a 17. szakaszban a „tudva és öntudatlan” szópár helyett „ébrenlét és álom” szerepel. A „porhüvely” helyett „halandók álma” és e halandókat a költő nem kívülről szemléli, önmagát is beleérti: „Then we mortals dream” (mint ahogy mi halandók álmodjuk) – tehát a gondolatsíkok nem különülnek el annyira, mint a fordításban, ezért is csodáljuk Kosztolányit, aki – tudva vagy tudatlan –, de átérezte a teljes gondolatot és más szavakkal, más nyelven, de vele egyenrangút alkotott.
John Keatsnél ugyanez a gondolat már sokkal komorabb és a pacsirta is közelebb kerül a földhöz, fülemile, csalogány énekel:
Merőn figyellek, – óh, sok bús időn
szeretgettem már a szelíd Halált,
s hívtam, dúdolva és becézgetőn:
vinné halk lelkem békült légen át –
de most, most volna a legédesebb
elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
míg lelked a dal omló ütemén
rajongva tépdesed!
(J. Keats: To a Nightingale, ford. Tóth Árpád.)
És megint eszünkbe jutnak az ilyen semmiségként ható véletlenek: Shelleyné írja, hogy a hajószerencsétlenség után két héttel, július 22-én a Via Reggio mellett Shelley holttestét dobta partra a víz. „Zsebében két könyv: Szophoklész és John Keats.”
A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár.
Fölötte fagy leng, lassu szél,
és lenn a víz megáll.
(Shelley: Dal, ford. Radnóti Miklós.)
„Akármi is az ember igazi és végső rendeltetése, benne a lélek a semmi és a szétszóródás ellensége. Ez jellemez minden életet és minden élőlényt.” – írja Shelley (Az életről. Great English Essays, London, 961, 159. l.). És most már tudjuk, hogy hiába gyújtották meg a máglyát, mert a pogány lángok nem szálltak magasra, csak a füst terjedt szét a földön, mint a gondolat:
Dajkám a Menny, a végtelen:
Föld és Víz lánya vagyok;
Járok a Világ pórusain át;
változom s nem halok.
(A felhő, ford. Szabó Lőrinc.)
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.
A szerkesztő megjegyzése
Percy Bysshe Shelley (Horsham, 1792. augusztus 4. – Lerici, 1822. július 8.) angol költő, George Byron és John Keats mellett ő az angol romantikus költészet legjelentősebb képviselője.
