Weöres Sándor: Versuri. Versiunea românească şi cuvȋnți înainte de Veronica Porumbacu. Editura Univers, Bucureşti, 1972. – Kétnyelvű kiadás.
Élet s halál nem érdekel,
csak az a harmónia kell,
mit nem hordozhat anyag
s nem tudhat róla értelem.
Weöres Sándor az a költö, akit hiába állítanak talapzatra, hiába mondják róla, hogy századunk második felében a magyar nyelv egyik legnagyobb mestere, mert „kibújik” a nagyság álmából: „valamennyi dicsőség fogadja ásításomat”.
Ez nem a nyegle visszautasítás ridegsége, még csak a tehetetlenség póza sem, hanem egyszerűen a tények tudomásulvétele: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nemis álmodhatok.”
Weöres költészetében olyan axiómarendszer felé törekedett, amivel magyarázni lehet az ősi állapotot; őstudás, kimondhatatlan, teljesség, létezés, harmónia, de úgy, hogy az elemek a teljességet sugallják, míg a harmonikus egész egyedi alkotórészeivel csillog. „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Ha a tárgyi világot a belső fogalmi rendszerrel közelítjük meg, örök a diszharmónia. Mégis oly megnyugtató, a lehetőség: megközelítem, ha képes vagyok rá. Akit ez megnyugtat, az ne gondolkozzon tovább, hisz a megnyugvás nem az észből ered. Aki viszont azt állítja, hogy ez továbbgondolható, az téved, legfeljebb a belső teljesség felé vezető út variációit fogja sorolni.
Weöres költészetének egy másik többszörösen visszatérő axiómája a következő megállapítás: „mindent végtelenül és kívánság nélkül szeret”. A kívánság tagadásával a szeretet racionális értelmet nyer, szellemivé válik, de egyben érzelmi hatása csökken. Az értelmi szeretet legerősebb érzelmi hatásának elérése talán költészetének egyik beváltatlan, de észrevehető vágya. Szorosan ehhez kapcsolódik a következő gondolat is: „Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik.” Ez a gondolat Hegelnél így olvasható: „Az én általánosságából következik, hogy elvonatkoztathat mindentől, még saját életétől is” (A szellem filozófiája – 21. 1.)
A költészet viszont soha sem juthat el az elvonatkoztatás abszolútumához, hiszen akkor megfosztaná önmagát varázsától, a különösségtől. Weöres általában az elvonatkoztatott általános felől közelíti meg az egyedi konkrétumot, és minél jobban eltávolodik a gondolat belső összhangjától, nyelvi ötleteivel annál hatásosabban sugallja a kettő paradoxonát, az elvont létező és a konkrét élő közötti viszonyt. „Aki viharosan szeret, gyűlöl, sóvárog, undorodik: ez az élő. Aki nyugodtan viseli az összefüggőt: ez a létező.” Az élő és a létező között ebben az összefüggésben érzelmi és tudati különbség is van. A magyar irodalomban (talán Babitsot kivéve) egyetlen költő sem merte e kettőt ilyen élesen elválasztani, és költészetüket sem a fogalmi, hanem az érzelmi világgal magyarázták.
„és ki bensőm szörnyeit igába fogtam, / taníts meg könnyre fakadni” – olvassuk Weöres Endymion-jában e furcsa szillogizmust. A belső és külső tökéletesség tudatától – ami önmagában egyenlő a nemléttel – Endymion az érzelmi világ felé közelít: „Szívembe láttam és megleltem a mindenben ott rejlő egészet. A dolgok leborulnak előttem, az üresség reszket előttem. Sóvárgásom nincs többé, ezért minden az én birtokom, jussom van rád, istenasszony!” Ez a „juss” már ál-tudati világ; Endymionnak nem azért volt joga a hold-istennőre, mert elméletileg egyenlő hatalmú vele – gondolatilag éppolyan általános tulajdonságig jutott, mint ő –, hanem mert vágyott rá. És ez a vágy egyenlő a megsemmisüléssel; beteljesüléskor az általános és az egyedi kifürkészhetetlen határát lépi át, ami lehetetlen:
Endymion, szelíd szavú kedvesünk
itt fekszik üres nézéssel, fehér ajkkal!
Endymion, szelíd szavú kedvesünk
meg sem szólal soha többé!
„A Változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja, hanem magába foglalja, mint a fészek a benne tátogó madárfiókákat, érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel. Épp így, aki gyökerét az életből a létbe helyezte: a fejlődőn nem ujjong, az elveszőt nem siratja; senkin sem kíván segíteni és bárkin hajlandó segíteni, mindent egyformán, érzés nélkül és végtelenül szeret.” Ebben a gondolatmenetben egyetlen bántó kifejezés van, az „érzés nélkül”. Az érzésnélküliség éppen úgy érzelmet vált ki másokban, mint az érzelmi telítettség Az érzelgősség viszont éppen úgy az érzelmi világ fejletlenségének a jele, mint az érzéketlenség. Weöresnél az „érzés nélkül”-i fogalom nem érzéketlenséget jelent, hanem az érzelmi szenvedésen túli elvonatkoztatást, amikor az ember már nem gyűlöl, nem irtózik, nem undorodik – ha nem gondolkozik:
s ott maradok, hogy nincsen föld,
csak ég:
nincs esemény meg tünemény
varázsa,
s e felszín, látszat, habzó semmiség,
csak a valóság békés ragyogása,
mérettelen, számtalan, névtelen,
vágytalan, változatlan szerelem.
A fenti idézetben a fogalmi világ harmóniáját a jelzők kettőssége is sugallja: a semmiség, a látszat érzékletesen habzó; a valóság elvontan békés, de érzékletesen ragyog; a szerelem viszont fogalmian változatlan. Az esemény és a változatlan, a tünemény és a névtelen, a látszat és a szerelem, mind fogalmiak, lényegük az elvonatkoztatás. A fenti fogalmak mindössze két konkrétumhoz kapcsolódnak: a föld és az ég; azok közül is csak az egyik érzékelhető, a föld; a másik már átmenetet jelöl a fogalmi világ felé. Az idézetben az egyetlen disszonáns sor éppen az, amelyikben a fogalom harmóniájának és a tárgyi világnak a viszonyát találjuk. A vers előző részéből kiderül, hogy a költő rákényszerül a „belső végtelenre” („Romlik szemem, már ez is elmarad”) – és nem az egyszerű választás eredménye az elvonatkoztatás. E kényszeren nem változtat egy esetleges belső harmónia vagy diszharmónia, e kényszer miatt a harmonikus fogalmi világ nem lehet önfeledt szabadság, ereje érzékletesen emberségessé változik, és oly általános lehetőségeket sugall, amire csak az emberivé lett értelem képes.
*
Hogy Weöres Sándor költészetét kevéssé ismerik, nem szégyen – egyszerűen sajnálatos tény. Annak idején, amikor Bóka László Weöres Medúza című kötetéről írt, még ő is kifelejtett előző műveinek felsorolásakor egyet (a Bolond Istókot), akkor mi miért ne lennénk feledékenyebbek. Ezért örvendünk, hogy az Univers Kiadó kétnyelvű sorozatában eredetiben és Veronica Porumbacu fordításában megjelent negyvenhárom Weöres-vers. Az eredetit és a fordítást egyszerre olvasva tényleg szembeötlőek azok a nyelvi nehézségek, amiket a költőnő le kellett hogy küzdjön. Habár Veronica Porumbacu nyelvi leleménye kifogyhatatlan, mégis néha menthetetlenül elvész egy-egy sugallatnyi gondolat. Viszont olyan versekben, mint a Töredék, Öregek, Kárhozat Veronica Porumbacu lehetővé tette, hogy Weöres komplex gondolatvilága közelebb kerüljön a román olvasóhoz.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
