A költőt megfoszthatod kenyértől, víztől, sótól, bezárhatod; vakon, süketen és némán verheted – csak a szavakat ne vedd el tőle. A szavakat add vissza neki, hogy elmondhassa: megverted, bezártad, éhezett, különben örökké hallgatni fog. Hallgatni fog, és azt mindenki hallja, néma verseit mindenki érti, s a sanyargatást, amit a test kibír, nem bírja el az értelem.
Így könyörgök Salamon Ernő érdekében a fellebbezhetetlenhez, a megtörténthez, a tényekhez. Csak a tények ellen könyörgök, csak a lehetetlennel próbálkozom, csak annyit akarok: írhasson verset arról, hogy megölték! Írjon a tárgyakról, túl a tárgyakon, túl az éjszakán, hajnalon, dalt, didergetőt és halálűző jóslatot – és úgy hallgasson ismét: mindenki értse, megölték. Ó, ha a szavakhoz nyúltál, miért nem a hallgatáson kezdted, a hallgatást próbáld megölni, ha tudod. „Megöregszik az idő, / víz jár altatónak, / megbutul a kerti kő, / sáros lesz a hónap” – ebben a szakaszban nincs semmi, ugye? Ez csak november, március, december, nem lázít, nem üt le, nem árul el, csak annyi, hogy mégaz idő is megöregszik, s a kerti kő is megbutul. Ez csak az idő, oly idő, amikor „az ember úgy elaljasult”… a többit már ismered, hisz te tetted, idő, elfelejtett hatalom.
És nem azért könyörgök hozzád mégis, mintha könyörületet várnék, tudom, megölöd Ossietzkyt, Radnótit, Salamont, csak figyelmeztetlek, öld meg a hallgatást is, ha tudod. „Semmim nem volt, ami másnak, kikacagnak, ha kiásnak.” Kacagni görcsökben is lehet, mint az őrültek és a tehetetlenek:„Felügyelő úr, ne tessék megfeledkezni a tejről” – mondottad értelmetlenül az ákosfalvi táborban, és amikor hallgatott a költő, megverted; mit tehetett, a test védekezett: kacagott! Megtört a hallgatás? Nem, csak új formába kényszerült. A hallgatás formái végtelenek, sokszor még össze sem szorulhat a fog.
Még volt úgy egyszer, hogy nem élt.
Hát, itten volt az ég alatt,
s most elfelejtik a nevét.
Naiv hit: bízni a megtartó emlékekben, de még naivabb elfelejteni a tényeket:
Jaj, önmagamnak törvényt készítettem!
Hogy éltem, jaj!
Jaj, szomorú igaznak lenni jöttem!
A szavak nem jajgatnak, nem könyörögnek, többé nem várnak biztatást. A morzsolódó értelem mégis a lehetetlenen dolgozik, a Szenvedések könyvét írja: „Hallgass. Hallgatni akarok. / Eszem foszlik, szép nyomán mállik”… Gyergyói hűvös barakk, esőszagú deszkák, száll a fűrészpor, mint a kolóniák csöndje, „száll a szegénység” – és mindez szép, mert Salamon Ernő él, verset ír, szenved, és a sors csak úgy fáj igazán, ha azt mondjuk rá, „gyönyörű”. Kevesen tudták, jósolták és bizonyosodtak meg úgy saját korai halálukról, mint Bálint György, Radnóti vagy Salamon Ernő: „halál, halál mered az útnak alján.” És mi lenne e haláltudattal, ha véletlenül túlélik e pusztulást? Merne-e valaki dekadenciát emlegetni? Vagy megvédné-e valaki, mondván: ha a pusztulás lehetősége valóság, az ezt leíró dekadencia pozitív korjegy, felismerte a valóságot! Sajnos. Salamon Ernő nem szorul e paradox védelemre, sorait hitelesítették: megölték. És oly kevés barátja volt!
*
Két figyelemre méltó könyv jelent meg az utóbbi időben: Salamon Ernő Gyönyörű sors (Páskándi Géza utószavával) és Marosi Péter: Salamon Ernő (monográfia); mindkettő a Kriterion Könyvkiadónál, 1972-ben.
A tehetség sohasem szorult a barátok védelmére, csak a puszta lét. Habár életét nem menthették meg, verseivel vitatkoztak. „És ki tudja, hányadszor hangsúlyozzuk (régi értetlenség kedvéért): nincs ebben semmi megszépítése a visszariasztó valóságnak” – írja Marosi Péter ebben az új formateremtő monográfiában, és csodálkozva olvassuk néhány oldallal arrébb: „Hol mondja azonban mindebben és mindez által a költő, hogy jobb halni, mint élni?” Fiatalember fülének egyszerűen érthetetlenek ezek az álproblémák, és mielőtt fülön fognának, tovább olvasom: „Salamon Ernő nem mondja soha semmiféle rútságról, hogy szépség.”
Vagyis Salamon Ernő nem hazudik – és ezt bizonyítani kell, nem elegendők a versek, az élet, más magyarázatra van szükség!? Kinek? Miért? Egyszerűen miért válaszolunk olyan vádakra, amik eleve ember- és költészetellenesek. Az ilyen vádlót úgyse lehet meggyőzni. Erre tanít Salamon Ernő élete és költészete, ő tudta ezt, és nem válaszolt, nem könyörgött, nem magyarázkodott.
Nem önkényesen ragadtam ki e két problémát a fent említett monográfiából, úgy tűnik, mintha az a könyv nemcsak nekünk szólna, hanem valami régi súlyos magyarázatok ellen sorakoztatná idézeteit, érveit. Ilyenkor stílusa dagályossá válik, képei erőltetettek, magyarázata fölöslegesnek tűnik. Például:„a költő pallérozottabb leleményére gondolok” „ élősködő gazdagok kigúnyolásába torkollik a csúfság”. Találunk ilyen mechanikus elképzeléseket is: „A regény felépítése pedig egyszerű. Pataki József szabóinasnak „nevezi” az elbeszélésben önmagát, azaz teremt egy figurát, ennek a szemével láttatja a kampány napszámosait.”
Ennek ellenére Marosi Péter monográfiája – bárhogy is tiltakozzon ez ellen a szerző a tudományos irodalomkritika nevében – művészi alkotás. Formabontó és egyben új formát teremtő is, hisz a hagyományos monográfiai leltár helyett versélmények látszólag önkényes, de szigorú logikai és esztétikai rendszerezése e kötet szerkesztési elve. Így az életrajzi tények és kikövetkeztetések ismertetése után, szinte észrevétlenül gazdagodhatik a kötet újabb versélményekkel. Talán kevesen értették meg ennyire mélyen Salamon Ernő költészetét, mint Marosi Péter: „Lírájának paradoxona viszont: negyed századdal halála után ez a költő romantikusabbnak tűnik a mai olvasó szemében, mint bármelyik, ténylegesen romantikus kortársa. Mert ha álmodni versben nem is igen álmodott, olyan biblikus hittel és dühvel állt helyt üldözött népének és általában az emberségnek az ügyéért, hogy hite és dühe mélyebben bevilágít napjainkba, mint bármiféle egykori utópisztikus jövendőmondás.”
A monográfia merész távlatokat villant e költészet értelmezésekor az erdélyi avantgarde-hatások elemzésével is. A szerző számos új életrajzi adatot fedez fel, és a legközismertebb versek elemzésekor is végérvényesen meggyőződünk esszéírói tehetségéről. Egyszóval Salamon Ernőt, születésének hatvanadik évfordulóján életéhez, tehetségéhez, „mártíromságához” méltóan ünneplik.
Sajnos ez nem változtat a mártírhalál értelmetlenségén. Kevés vigasz a jelkép, és furcsa, hogy még mindig ilyen szomorú jelképekre van szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy bizonyítsa: ezt tették, ilyenek vagytok, emberek!
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.