avagy Katherine Anne Porter házassága az irodalommal…
Kezdjük talán az utazás végén:
„– Tessék, már megint sokat beszélünk – mondta –, inkább találjunk ki valami kellemeset.
– Találj ki te, Dávid drágám, valami csodaszépet.
Dávid tapintatosan s mégis nyílt arccal odasúgta:
– Ma éjszaka Brémában a változatosság kedvéért egy ágyban alszunk. – Jenny halk, turbékoló hangot hallatott.”
Miközben Jenny halkan turbékol, leszállunk Katherine Anne Porter hajójáról és körülnézünk, megérkeztünk-e valahova, és ha igen, akkor hova. Természetesen az „Ígéret földjére” – hisz ez volt a Bolondok hajójának régi címe. Miként változik át az ígéret földje bolondok hajójává – ez lenne a könyv célja, tárgya, és ez kellene hogy legyen a tartalma is. Sajnos ez a nagyon egyszerű és természetes metamorfózis nem sikerül.
Egyszerűen azért nem , mert az ígéret földje helyett egy szuper-konyhában vesztegelünk, ahol magas képzettségű szakácsnők oktatgatják egymást az életről, filozófiáról és a mindennél fontosabb szerelemről: „Az ártatlan szerelem mind között a legfájdalmasabb. Nem igaz?” „Lefogadja, nincs a világon olyan kurva, amelyik nem arról ábrándozik, hogy egyszer csak jön egy pasas, beleszeret, elviszi magával a fényes vagy legalábbis semmittevő életbe. Egyik-másik még házasságról is álmodozik…”
Bizony, bizony, ilyenek az emberek, álmodoznak, sopánkodnak, mint a markotányosnő, akin „megreszketett a jó kis háj a szenvedés láttán”. Ez a könyv 1962-ben az amerikai bestsellerlista élén állott, az írónő a kritikusok dicshimnusza mellett ünnepelte hatvannyolcadik születésnapját, és talán az sem zavarta, hogy később az angol kritika véglegesen kiutasította az irodalomból: „Miss Porter unalmas regényt írt az ostobaságról. Egyáltalán nem jut mélyebbre a széljegyzetszerű elemzéseknél.” (Robert Tauhman, The Statesman, 1962. nov. 11.).
„Az ember csak azzal verekedjen, akire dühös – írja Porter –, és ne fordítsa más ellen a sértettségét… használd a fejed.” Jó. Használom a fejemet, és igyekszem megérteni, hogyan téveszthetett meg annyi embert ez a regény. Katherine Anne Porter szimbolista írónőnek nevezi magát. „Történeteimben sok a vallásos szimbólum, mert mélységesen vallásos lelkű vagyok és vallásos nevelésben nőttem fel.” (Recent Southern Fiction, 1960 40. l.). Csupán a tények tiszteletéért jegyezzük meg, hogy a jezsuita nevelés nem tartott sokáig, mert tizenhat éves korában férjhez megy, és élete során háromszor megismétli, ugyanannyi válással, akárcsak a húsz évvel fiatalabb, de tehetségesebb Mary McCarthy, aki szintén katolikus volt valamikor, és harmadszor, remélhetőleg utoljára, 1961-ben ment férjhez James Raymond Westhez. Természetesen ettől még lehetett vallásos érzelmű, de a vallásos nevelése nem volt oly erős, hogy szimbólumokig gyötörje.
E regényben semmilyen szimbólumot nem találunk, csak hiányt; ez a hiány már-már annyira megtéveszti az olvasót, hogy képes Löwenthalban „ a zsidóságot”, Herr Rieberben „ a németet”, Dennyben „az amerikait” látni, mint ahogy azok is lennének, csak éppen a külső, látszólagos vázlatukká egyszerűsödtek. „Leült, fejét kezébe hajtotta, és együtt gyászolt sorsüldözött népével, szó nélkül siratta kimondhatatlan, örökös bajaikat és szenvedéseiket. Aztán kissé megenyhült, lényének ihletett magja kutatni kezdte az ősi igazolást és a bosszúállás módjait.” – így néz ki egy sematikus Löwenthal-kép, s a fordító még megtoldotta két eredeti jelzőszerkezettel: „velejéig megbántva”, „sajgó szívvel”. Hogy ez a „szétpattan a szíve”-szentimentalizmus mennyire különbözik a Saul Bellow, Malamud, Faulkner, Wallant stb. irodalmától, arra nem szükséges figyelmeztetnem a hazai olvasót. Vagy figyeljük a Herr Rieber szövegét: „Én csak a német nemzetért aggódom, fajunk vérkeringéséért, amit meg kell tisztítani ettől a méregtől.”
A sematizmus mindig igyekszik felhasználni a tényeket, de az azokból kiszűrt szentimentális és hátborzongató jelenetekre koncentrál. Porter ráadásul mindezt csevegővé oldja: „Kedves doktor, maga még egy szót sem szólt! Mi a véleménye a zsidókról?” Csevegnek, heringet esznek, sört isznak, a spanyolok táncolnak és megy a hajó, úsznak a pletykák. Az elméletek méretet, talajt és hitelt vesztenek, kicsinyes torzsalkodássá oldódnak a problémák. A legmegrázóbb jelenet, hogy valaki vízbe ugrik egy kutyáért, vagy La Condesa nyakláncát ellopják a spanyol kölykök.
A könyvet olvasva lassan hatalmába kerít a szorongás, az embertelenségig szélsőséges elméletekről már-már ráismerünk a huszadik század elejére, és a regény már-már sejteti a katasztrófát, de a legtöbb jelenetszerű párbeszéd után szétfoszlik minden, „filozofikus” méretűvé nőnek a szerelmek, és az olajos heringre sört kell inni. A könyv angol címe (Ship of Fools) inkább nevetséges ostobát jelent, mint bolondot, és ez az írónő magyarázata is: mindenki, még a legembertelenebbek is, csak ostobák, nevetségesek, akiket nem érdemes komolyan venni. „Miért lázadnék az én jezsuita katolikus nevelésem ellen csak azért, hogy egy másik viccet vegyek fel?” – kérdezte Porter még az európai utazása előtt. (G. Hendrick: K.A.P. 1965, 26. 1.). És 1963-ban egy másik „viccet” mond el: „Láttam olyan bohócokat, mint Goebbels, Göring és Hitler” („clowns like Hitler”!!!).
Kedves, intelligens társalkodónő lehet Porter és azt mesélik, hogy Texasban szépen énekelte a skót balladákat, meg játszott egy színtársulatban is, képzőművészeti egyetemre járt Mexikóban, tehetséges novellistaként kezdte – a Virágzó Judás-fa, a Ferde torony, megannyi érdekes elbeszéléskötet – és akkor eljön Európába! Itt lát néhány bohócot, nevetséges, szánalomra méltó ostobát és legyint: „Mindegy, lányom, szedd össze magad – nem horgonyzunk le itt.”
Ez még nem is lenne baj, de hazamegy és húsz évig írja ezt a könyvet, amiből csak az derül ki, hogy 1961-ben sem tud mást Európáról, mint amit 1932-ben látott. Még mindig csak osztrigás szinten folyik a beszélgetés holmi bohócokról. „Egy férfi meg egy kontinens nem lehet egyformán fontos – állapítja meg az egyik mély lélektani fejtegetésében Miss Porter –, legalábbis nem ugyanolyan módon, nem szabad, hogy így legyen, ez csak lehetetlen zűrzavar következménye – döntötte el magában, mert rögeszmésen ragaszkodott elképzeléséhez, hogy az élet milyen legyen s a vágyához is, hogy rögeszméje szerint formálja –, és ha engedi, hogy Dávid elronthassa számára Európát, akkor még annál is nagyobb bolond, mint amilyennek hitte magát.” Pedig Jenny nem volt bolond, csak ostoba, elfelejtette, ami néhány oldallal előbb volt: „Az nem számít, melyik szeret a másikba először, de egymásba kell szeretni, és akkor a házasság már megy magától.”
A házasság éppen nem megy magától, de attól ne féljünk, hogy Dávid elrontja számára Európát, hisz az utazás végével kezdtük az elemzést és tudjuk, hogy mi lesz majd Brémában; egyedül dr. Schuman válik meg szerelmétől: „És most, most, szerelmem, csókoljuk meg egymást igazán, fényes napvilágnál és kívánjunk egymásnak minden jót, mert itt a búcsú ideje.”
Addig még hátra van néhány felejthetetlen fejtegetés: „A csoda mindig pillanat műve, nem felidézhető, hanem rendszerint váratlan pillanatban történik, és olyanokkal, akik legkevésbé számítanak rá.” Kész csoda, hogy rájött! „Becsületesen bevallotta magának hogy irtózik az öregségtől, a rútságtól, a betegségtől, de legjobban a haláltól, pedig ez az egyedüli menekvés a többi rémség elől. Magához tért és megnyugodott, vidámnak, egészségesnek és halhatatlannak érezte magát. – Remélem, fiatalon halunk meg – mondta álmodozó hangon. – Fiatalon meghalni? Dehogyis, nem halunk meg soha. Együtt élünk a világ végéig! – Boldogan egymásra nevettek, nem éreztek lehetetlent, és lopva, bűntudattal csókolóztak össze…” Sej-haj, dínom-dánom.
„Nagyon hosszúra nyúlt terhesség eredménye ez a könyv” – mondta Porter az újságíróknak, és neheztelt a kiadókra az állandó népszerűsítésért. „Állandóan nyaggattak, és zsémbeltek és nyaggattak, hogy fejezzem már be. Úgy gondolom, ez a nyomás, hogy fejezzem be a regényt – ostobaság. Az ember annyit ír, amennyit tud, és akkor fejezi be, amikor tudja…” (Time, 1961.júl. 28.)
A Virágzó Judás-fát viszont egyetlen hideg, decemberi napon írta „reggel héttől éjfélig”, Brooklynban. A novelláit, „rövid történeteit” szintén sietve írta, s talán ezért hiányoznak belőlük a lapos összekötőszövegek – de ki beszél itt az időről! Már a legelső novellájában, a Maria Concepcionban is megtaláljuk a Bolondok hajójának egyes szerkesztésbeli (vagy talán szemléletbeli?) gyengéit. Maria ebédet visz férjének, Juannak, aki a régészeti ásatásoknál dolgozik. Oly aprólékosan írja le a kaktuszok közötti ösvényt, az emberek semmitmondó locsogását, hogy minden jelentéktelenné válik. Givens, aki örvend a feltárt anyagnak és az indiánok, akik csodálkoznak, mert ők jobb vázákat adnak el a turistáknak, mint „azok a régiek” – mind csak ürügy, hogy az írónő Maria és Juan szerelméről beszélhessen. Ami új volt egy novellában – hisz egyesek Joyce fiataikori novellái mellett emlegetik –, az unalmas a regényben.
Pedig Porter tökéletesen szerkeszt: megszerkesztette a locsogást. Iróniája és szellemi élénksége sajnos megtörik a szentimentalizmuson. És úgy látszik, ez az, ami hat manapság a „széles” olvasóközönségre. „Ünnepélyesen megfogadtam magamnak: ebben a könyvben nem vetem el a sulykot… – Írja Porter. – Nem foglalok állást. Én mindenkivel együttérzek…” „Igen, kedvesem – teszi hozzá Wescott, – de úgy is lehet ezt mondani, hogy senkivel sem érzel.” (Wescott: Images of Truth, 53. l.)
Porter hajója még nem indult el Európa felé, megrekedt Mexikóban, s úgy látszik, igazuk volt azoknak a New Yorkban élő mexikóiaknak, akik azt tanácsolták, ne jöjjön Európába, maradjon inkább a „mexikói reneszánsznál”. De ő átjön; Párizsban énekeskönyvet ad ki, férjhez megy, majd elválik és visszahajózik. „Így csordogált egyhangúan a panasz, mint az eső éjfélig, és Jenny meghatottan, együttérzően hallgatta.” De Mexikóban mindig volt remény az üdvözülésre – emlékszik vissza Katherine Anne Porter, és ránkhagyja a „bohócokat”, akiknek a „tiszteletre méltó derék emberek” megengedték, hogy gyilkoljanak.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.