1.
A logika igazságot keres, az igazság logikus érveket. A humánum viszont nem egyszerűsíthető le az egyoldalú logikai igazságra, mindig a totalitás igényéből születik, sokszor a leszűkített logikai igazságok ellenére is az embert keresi, a bűnös és fenséges embert. Amikor a humánum logikai érvekre szorul, amikor valamelyik logikai rendszerrel indokolnia kell önmagát, akkor szükségszerűen léteznie kell az antihumánumnak is, ami viszont lényéből következően ezeket a logikai érveket elutasítja, nem azért, mert az érvek eleve egy leszűkített gondolatmeneten alapulnak – amit az antihumánum kényszerít a humánumra –, hanem azért, mert az antihumánum lényegéhez tartozik az érvelés lehetőségének a megakadályozása. Ezt az agresszivitás legkülönbözőbb formáin keresztül éri el, sőt még a humánum terminológiáját is felhasználhatja. Ebben az esetben egyszerűen logikailag nem lehet eldönteni, melyik az igazi, a humanizmust bizonyító elv. Ilyenkor a humánum vagy továbbra is bizonygatja az igazát, vagy beismeri az érvelés lehetetlenségét, de egyikkel sem változtat helyzetén.
Ha megszűnik az érvelés lehetősége, minek az érv? De ha érv nincs, lehet-e humánum? Az antihumánumban – épp agresszivitása miatt – mindig megvan a totalitás lehetősége, míg a humánumban csak ennek a vágya marad. Az igény – a humanizmus totalitására – ezért rokon volt mindig az utópiával, a „ha egyszer tán” logikai ugrással. Na és, ha egyszer tán érvek is kellenek! – várt a humánum. Ez a „na és”, ez a „tán, ha” – egyetlen értelme lehet egy életnyi utópiának? Nem. Értelme nem lehet, csak hite. Az értelem post festa hiszi a tényeket, a hit pedig előzetesen feltételezi azokat. Tehát e polaritásból hiányzik az idő – számunkra leglényegesebb – dimenziója: a jelen, így a klasszikus időegység megteremtése érdekében sokan a kettőt összekapcsolva: értelemmel és hittel fordulnak a jelen felé. Ezáltal elméletileg helyreáll az egyensúly, de a három időbeli tulajdonság most már egyetlen időnek, a jelennek a függvénye lesz, és csak ebben – mint „bensőség” – egységesek.
Mindezekből úgy tűnt, hogy a humánumnak szükségszerű tartozéka az utópia, vagy fordítva: utópia nélkül nem létezik humánum. Ezek szerint minden olyan műalkotás, amiből hiányzik az utópia, antihumánus, dekadens stb. lenne. A kérdésnek ez a leszűkíthető megfogalmazása már önmagában felfedi az álproblémát; a humánum nem egyszerűsíthető le az utópiára, sem a hitre, sem a puszta rációra. A humánum nem az érvekben, hanem a művészetben jelenhet meg mint leszűkíthetetlen totalitás. Ezért lehet a történelem a tettek és érvek sorozata, míg a művészet a humanizmus története. Az érv és a humánum csak akkor vált ellentmondássá a művészetben, amikor ezt az antihumánum kikényszerítette. Ebben az okfejtésben elképzelhető egy olyan helyzet is, amikor a humánum látszólag elveti az érveket, hogy lényében továbbra is megőrizhesse azokat. Levetkőzi, nincs szüksége a leszűkíthető érvekre, nem bizonygatja, hogy ő „is” humánus, hisz elismeri e bizonyítás abszurditását, érzi az érvek groteszk vigyorát.
Vajon ezzel feladta humanizmusának lényegét? Nem, csak az utópiát vetette el. Hite ezáltal megváltozott; csak post festa hisz az utópiában. Az ilyen művészetet már egyetlen érv, egyetlen vágy sem kényszerítheti arra, hogy az utópia lehetőségéért, vagy egyszerűen a harmónia igényéért lemondjon a humánum és antihumánum érvtelen paradoxonának az ábrázolásáról. Ez a művészet nem szorul védelemre, érvekre; de örökké kiszolgáltatott utópiát kérnek tőle számon, és szégyenkezve, takargatva mentegetőzik, hogy „nincs neki olyan”.
Tehát kezdetben volt az érv.
2.
Ezek után remélem, érthető, miért tartom Méliusz József Sors és jelkép című regényét érv-regénynek egy érv-lehetőségű vitában. E regény két alapeleme éppen az érv és a szorongás. Szorongás a humanista vita lehetőségéért, az érvek megőrzéséért, a bizonyítás már-már utópisztikus hitével. Itt az érv évszázadok emberséges törekvéseivel, vagyis a múlt elemeivel sugallja a jövő biztonságát a szorongásban. A beigazolt szorongás félelemmé változik. Minél tisztábban csillognak az érvek, annál értelmetlenebből tör rá a humánum lét-bizonytalan szorongása. A biztonság, az érv a humanizmus félelmében válik bizonytalanná. Ez a paradoxon az olvasó tudatában konkretizálódik, s az író talán éppen ezért nem mond le az érvekről. De feltételezhető az is, hogy az író a paradoxont feloldhatónak véli, ezért őrzi meg az érveket. Ilyen értelemben feltétlenül rokonságot fedezhetünk fel Sütő András legutóbbi úti jegyzetei és a Sors és jelkép között. E művekben az érvek mindig egy adott politikai helyzetből indulnak ki – és ennyiben kordokumentumként túlhaladhatóak –, de válaszaik az általános humánumhoz vezetnek el, ezért örökké érvényesek. Mivel minden érv önmagában hordozza a „túlhaladás” lehetőségét, ezért sokan lezárt történelmi tényként szemlélhetik ezeket az alkotásokat. Ez a művészeten kívüli szemlélet megkönnyíti a meghaladható érvek elemzését, de általánosításával, a kordokumentumok közé sorolva kiszakítja a művet a műelemzés szférájából, ezért elemzésére most már a történelemtudomány és az ideológia lenne hivatott. Így válhat irodalomtörténetivé az irodalom. Ezzel az észrevételemmel látszólag ellentmondásban van az előbbi megállapításom, hogy e művet „érv-regénynek” neveztem. Miért? Nincs minden regényben érv? Az érvek leszűkítik a regényt? Mielőtt e kordeterminációs álproblémán eltöprengenénk, megjegyzem, hogy a Sors és jelkép különbözik nemcsak a klasszikus regényszerkesztéstől, hanem a Joyce, Kafka, Proust nevével jelzett „modernség”-től is. E regényben nem a szereplők cselekednek, hanem az érvek szenvedik el a cselekvést. A helyzet feloldhatatlanságának csak a tükre a szubjektum, nem a cselekvője. Többszöri determinációja (történelmi, nemzeti, nemzetiségi) emberivé éppen az érv egyediségével válik: a humanizmus szorongásával, félelmével. Félelem az Antihumánumtól! Ez viszont már megint érv, behelyettesíthető szubjektummal.
3.
A Sors és jelkép művészi nyitottságát egyszerűen az érvek jelenléte még nem igazolná, még akkor sem, ha tudjuk, hogy maga a történelem is „nyitott”. Az érvektől a művészetig vezető hosszú úton még elveszhet a művészet. Az érv mindig az alkalmazkodást, a változót is jelenti, míg a művészet az érvek mögötti állandót, az emberséget. E regényben fordított viszony van, az érv az állandó és a helyzet, az emberi szenvedés a változó. Ez sugallja a paradoxon mögötti hitet: van a szenvedés mögött állandó, valami biztos, még ha nem is látszik. Ez pedig külsőleg szemlélve nem a logika, hanem a hit kérdése. Az érv a cselekmény során megmarad önmagán belül, nem válik misztikus teljhatalmúvá, sorsot és cselekményt egyaránt leszűkítővé. Mindvégig megmarad a kezdeti polaritás alaphelyzete.
4.
Amikor Balogh Edgárnak megjelent az Intelmek című könyve, magánjellegű beszélgetéshez illő naivitással megkérdeztem tőle, hogy a Hétpróba hagyományát elfeledve, miért csak a következmények nélküli érvek vannak jelen e könyvben. – Mit akarsz – kérdezte, kérdésem őszinteségét mérlegelve –, azt írjam meg, amit Déry, Lengyel József és annyian mások megírtak már?! – Az utóbbi évek irodalmát, és különösen Méliusznak ezt a regényét olvasva látom az igazolását annak a közismert ténynek, hogy senki sem írhat meg helyettünk semmit.
Vagy megírjuk, vagy kimondatlan marad és feloldhatatlanul fáj, mint a bennünk rekedt líra vagy a paradoxon. Hit és utópia, érv és ellenérv csak úgy kerülhet a csillagok elé, ha művészetté változik, emberivé lényegül. És valahol az érvek e nagy körforgásában mindenkinek megvan a maga részigaza. Kinek a szenvedés, kinek a kultúra, kinek a malomkő-asztalnyi összetartozás, és mind ott ül Európa járdányi emberségén, szemben a csillagokkal – ez Méliusz regényének utolsó fejezete. Valahol mind „kozmikus balekek” vagyunk emberi vágyainkkal, eszmei emberségünkkel, csak a művészetünk több ennél. Művészetünk, még ha az csak utópiánkról, érveinkről szól, akkor is. A művészi és emberi élmény paradoxonának megértéséhez segített hozzá Méliusz József régi és mégis új könyvével.
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.