Nem volt rossz érzés látni, hogy szerény „megosztó élményportálunk” Ne hagyd elveszni című cikkét azon frissiben több mint százan olvasták, pedig magunk semmilyen módon (Facebook stb.) nem népszerűsítjük írásainkat, leszámítva, hogy félszáznyi barátunknak elküldjük. Utánközölte viszont a kiváló Transtelex (köszönet!), és ebben a pillanatban látom, hogy eminens zenészünk, tévés személyiségünk, Boros Zoltán válaszra méltatta. Végre egy igazi szakértő! – dobbant meg a szívem, és bejegyzését örömmel kezdtem el olvasni.
Olvassuk együtt!
„Olvasom Ágoston Hugó Ne hagyd elveszni… c. cikkét a Transtelex.ro facebook oldalán. A cikk elítéli, hogy tömeg és tisztségviselők együtt elénekelték a székely himnuszként ismert éneket (Orbán Viktor távirányított vezényletével) jaj, éppen a tanügyi sztrájkok és a „váltsakneváltsakkormányt” herce-hurca kellős közepén.
Viszont a magyar Pünkösd is pont rosszkor jött, teszem én hozzá, meg ez a tömegbanzáj ott Csíksomlyón, talán meg kellene változtatni a dátumát vagy évente újraelemezni, hogy nem ütközik-e valamelyik előre látható vagy nem látható politikai mozzanattal. És a himnuszainkat ideje átírni a román politikusok ízlése szerint, Mert váj, mit írhat majd a Facebookra a képviselőház elnöke!
Kovács László volt magyar külügyminiszter és MSZP elnök jut eszembe, akitől követségi fogadás és interjú után megkérdeztem, mi a véleménye arról, hogy a a határon túli magyarok megkapják a magyar állampolgárságot. A válasz ez volt:
– KÉPZELJE EL, MIT SZÓLNA EHHEZ FUNAR! Ez tökéletesen illeszkedett a szocialista kormányzás szlogenjéhez: MERJÜNK KICSIK LENNI! /Gheorghe Funar Kolozsvár akkori polgármestere rendszeres magyargyűlölő nyilatkozatairól lett híres/.
Most Ágoston Hugó állított össze egy hasonló érv/ürügy rendszert. Jaj, borzasztó, hogy a magyar államelnök és a román miniszterelnök helyettes mennyire megsértett éneklésével néhány ismert politikust avagy kiváltotta elhatárolódásukat, nehogy a választóik magyarbarátsággal vádolhassák meg őket és pártjukat, mert az a szavazóbázis csökkenését eredményezheti Romániában. Sajnos, még ma is.
Mivel sértettek? Azzal, hogy a több százezres tömeggel együtt énekeltek. Azaz énekeltek! Mit? Egy olyan Erdélyről szóló éneket, amit ma is több millió magyar el tud énekelni. Lehet az giccses, lehet, hogy a múltban „revizionista érzülettel” (Á. H.) énekelték, más szöveggel, de ennek a népszerűségét máig se haladta meg egyetlen olyan ének sem, ami Erdélyről szólna.
Akárhogy elemzi az ember, az idézett „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” sor ma már nem azt jelenti amit közvetlenül Trianon után jelenthetett volna, akkor viszont más szöveggel énekelték. Mert csak arra mondhatom, hogy ‘Istenem, ne hagyd elveszni’, ami még megvan.
Lehet, hogy Erdély a cikkíró számára már minden szempontból elveszett, de az itt élő milliónyi magyarnak még nem! Még megvannak iskoláink, egyházaink, szervezeteink, felújított, karban tartott épített örökségünk, kultúránk, vállalkozásaink, … még élünk. Román barátom szokott néha tréfásan ugratni:
– VOI VREȚI ARDEALUL, DA?
Erre a válaszom mindig:
– NOI NU VREM! NOI ÎL AVEM!
Szóval Erdély a magyarság számára – bár folyik a kiszorítósdi – még megvan.
Istenem, ne hagyd, ne hagyjuk elveszni!”
Jó, hát ez ugyan pont zeneileg nem értékeli a Székely himnuszt, nem azt kaptam, amit vártam, még figyelmes elolvasásra sem érdemesültem. Én, ha például – erőltetett hasonlat – egy hagymázas összesküvéselméletet akarnak eladni nekem tudományos elméletként, valahogy nem vagyok képes elnézni azt az illetőnek, csak mert lelkes és átszellemült. Aztán pláne ha politikusok akarnak eladni nekem hamis, giccses dolgokat, hazug propagandát – még kevésbé.
Boros Zoltán nem fogadja el az „érveimet/ürügyeimet”, én sem fogadom el az ő lojalitási garasletételét.
És akkor most mi legyen? Nem a politikusokhoz, de a székelyek himnuszához hogyan viszonyuljunk? Egyikünk sem székely, de hálistennek vannak székely nagyjaink, klasszikusaink, én legalábbis jobban megbízom bennük, mint Boros Zoltánban (ha már beállt giccsapologétának), de urambocsá’, mint Semjén Zsoltban vagy akár Novák Katalinban is.
Ezeket pedig szintén a Transtelexben olvashatjuk, egy korábbi cikkében:
Kányádi Sándor jegyzett le egy 1962-es történetet, amikor Budapesten Tamási Áronnal és az ágyúöntő Gábor Áron egyenes ági leszármazottjával találkozott. Beszélgetésük során, írja Kányádi „a Székely himnusz is szóba került. A szövegét mindhárman silánynak véltük. Zavaros, képzavaros. Záróra előtti vagy inkább utáni kesergőnek való. De ha már a nép ajkán megszokottá vált, ahogyan Arany János mondaná, nem kell bántani. (Különben is, kinek volna mersze ujjat húzni a nekikeseredett vigaszt keresőkkel, kivált mostanában. Tehetem hozzá, így utólag.) Áron bácsinak az volt a véleménye, és mi osztoztunk benne, hogy ennek a mi több nemzetségből, törzsből összeállt, egyazon nyelven élő népünknek egy himnusz bőven elég. Az, amelyik így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart…, s tegyük hozzá, ott, ahol van, és felekezetre való tekintet nélkül.” Kányádi visszaemlékezésében azt is leírja, hogy Tamási halálakor a budapesti búcsúztatáson – a szervezők mit sem tudva a székely írónak ennek a lesújtó véleményéről –, mégiscsak betervezték azt a repertoárba: „beütött a mennykő. Budapesten a farkasréti búcsúztatásnál székelyruhás hölgyek kara énekelte a székely himnuszt.” Nem így történt azonban az író szülőfalujában: „Ami a lelkieket illeti, csodálatos volt. Kilenc pap temette, a farkaslaki tisztelendő búcsúztatta méltón, még egy kicsit meg is bírálta fehérnépek iránti túlbuzgóságáért. Ma is hallom, ahogy a népe énekelte: Istenem, Istenem, mért hagytál el ingemet.”
Hosszan lehetne folytatni azoknak a személyiségeknek a felsorolását, akik próbálták felhívni a figyelmet arra, hogy nem egy olyan szerzeményről van szó, amelyet valóban himnusznak lehetne nevezni. Többek között a Csíksomlyón született Fodor Sándor, a csíkszeredai Ferenczes István költő, vagy a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, Kónya Ádám helytörténész.
Sok mindenért sajnálhatjuk a székelyeket, de legjobban talán az egyre több politikai rendezvényen is elhangzó székely himnuszért Ennél biztosan jobbat érdemeltek – írta még 2006-ban Dobszay László zenetörténész, Széchenyi-díjas népzenekutató, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. „Nehéz elképzelni magyartalanabb dallamot. Mindaz – ritmus, dallamvezetés –, amit Kodály, Bárdos és mások annak idején úgy tanítottak, hogy ellenkezik a magyar zenei hagyománnyal, mint egy állatorvosi lóban, mind együtt megtalálható benne” – fejtette ki a szakember a véleményét, hozzátéve, hogy szerinte „ez az, amire azt mondják: tömény giccs”.
Befejezésül drága egykori Hetes kollégámat, barátomat, a zseniális finom László Ferencet, Fricit idézem (akit bizonyára Boros Zoltán is nagyra tart-tartott), a leglényegesebbet fogalmazza meg a Székely himnuszról:
A kivételes tudású és műveltségű kolozsvári muzikológust a 2000-es évek elején kérdezték arról, hogy „mi az igazság” a székely himnusz körül. László Ferenc úgy vélekedett: „a dal negatív ellendarabja az olyan hiteles, nemzetépítő alkotásoknak, mint például Tamási Áron Ábel-trilógiája, amely Erdély elcsatolása után éppen hogy a székelyek örök életrevalóságát, alkalmazkodási készségét, lebírhatatlanságát hirdette.”
És ha miután Zoli sem, Frici sem említette Bartók Bélát, én miért tenném, nem is merném… ha már a szövegelemzés kísértésének is sikerült ellenállnom. Az tény, hogy fejünk valami sötét ár, jaj, erőst elborítja.
Utószóként
nem tudom megállni, hogy ne hivatkozzam a jobb sorsra érdemes Borbély Zsolt Attila (mintegy válasz)cikkére szerény jegyzetünk, a Ne hagyd elveszni kapcsán – most ijedtem meg igazán –: magában a Magyar Nemzetben, Az anyaország védőernyője felemelő címmel. Tessék elolvasni, lelkes és átszellemült, elhallgatós, csúsztatós. Amit felrónék neki: meg sem említi a kantáta utolsó sorát, az eredetit, amivel cikkemben már „szalonképessé” tettem (javaslatként és pozitív hozzáállásként) az eléneklését: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” Tehát semmi „elveszni”, sem „Istenünk”! Hát a NER lovagjai még ennyi kompromisszumra sem képesek a logikával?
Szegény BZSA június 8-án éjszaka, amikor cikkét a csillagösvényren küldte, azt persze nem tudhatta, milyen félelmetes jóstehetséggel vitatkozik. Azt írta ugyanis (mondom, Magyar Nemzet!): „Ebben a helyzetben az RMDSZ kormányból való kiebrudalásával riogatni egyenesen tragikomikus.” Az volt, valóban.