Az egyik budapesti iskolában, ahol sztrájkot hirdettek, így hát a tanulók készültek is az órákra, meg nem is, a tanárok meg is tartották azokat, meg nem is, a tizedik D osztályból egyszer csak éktelen visítás hallatszott. Az osztályfőnök rohantában elborzadva hallotta, hogy fulladásos hörgés adja az alapzajt, a visítás pedig a hahota hangjaival keveredik. Igen, az osztály pont úgy, mint Karinthynál, fulladozva, fetrengve röhögött.
Mi van, gyerekek? – lépett be az oszi némiképp megnyugodva, de végképp nem tudva, mit higgyen. Ennyien egyszerre nem bolondulhattak meg. Választ nem kapott, mert a nyerítést némelyeknél kezdték rángógörcsök kísérni. Végül Wlachot kérdezte meg, aki a táblára rajzolt valamit vagy inkább valakit, és kevésbé rángatózott.
– Tanár úr kérem, a tanáriban nem hallgatnak rádiót?
– Nem fiam, még szünetben sem, hát még sztrájk idején. De mi van?
– Az van, tanár úr, hogy ismét meg fognak konzultálni.
– Kit?
– Hát a népet. A magyar népet. Teccik tudni…
– És miről? – kérdezte tétova érdeklődéssel a tanár, aki egyébként matematikát és logikát okított, érezve, hogy rövidesen megtudja a féktelen hahotázás okát is. Amely a szavaira ismét fellobogott. (Ezt kihasználva Wlach gyorsan letörölte a tábláról a rajzot.)
– Tanár úr, tessék erős lenni: arról, hogy a magyar nép egyetért-e Brüsszel Oroszország elleni szankcióival.
– De hát azokat maga Orbán Viktor is megszavazta! És az államelnök asszony az ENSZ Közgyűlésén helyeselte! Hát akkor most saját maga ellen… Hát ez reménytelen… Mondta a matematika és a logika tanára, és elájult.
