Volt egy rovatom a szép emlékű váradi Erdélyi Riportban, Egyfelől és másfelől volt a címe, most már látom, nem túl szerencsés választás eredménye, Tamás Gazsi csóválta is a fejét, amikor egyszer Bukarestben vacsora közben szóba került, hiába magyaráztam volna, hogy nem valami langyos elvi középutasságot akart jelezni; szóval most egyebek keresése közben véletlenül a szemem elé került e sorozat egyik tizenöt évvel ezelőtti darabja. Hátha nem unalmas…
Egyfelől és másfelől
József Attila barátja. Kilencvenkilencedik életévében Párizsban meghalt Francois Fejto, a mi Fejtő Ferencünk, születési nevén Fischl Ferenc. Történész és újságíró volt, az egyik legismertebb és legsúlyosabb magyar baloldali újságíró. Felmenői is lapemberek: nyomdászok, lapszerkesztők, laptulajdonosok voltak, 1909-ben, Nagykanizsán ebbe született bele. Életét, művét nagyon nehéz röviden összefoglalni, íme, egy részlet a Wikipédia róla szóló szócikkéből: „Sem a Kommunisták Magyarországi Pártjának, sem pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak nem lett tagja, de – eltávolodva a kommunista eszméktől – 1934-től aktív munkatársa lett a szociáldemokrata párt napilapjának, a Népszavának, valamint elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak. Emellett Fülöp Ernő álnéven rendszeresen írt cikkeket, irodalomtörténeti és kritikai tanulmányokat a Nyugatba, valamint az erdélyi Korunkba. A kritikai tanulmányok alanyai között megtalálható Aldous Huxley, David Herbert Lawrence, Thomas Mann, Oswald Spengler és József Attila. Első figyelmet keltő irodalmi alkotása az 1936-ban megjelent Érzelmes utazás című esszéregénye volt, amelynek alapját a nem sokkal korábbi rokonlátogatása kapcsán a Nyugatba írt Zágrábi útinapló képezte. József Attilával és Ignotus Pállal együtt alapítója az imperializmus- és egyben sztálinizmus-ellenes Szép Szó című irodalmi és társadalomtudományi folyóiratnak, amelynek 1935-38 között társszerkesztője volt. József Attila betegségének előrehaladtával Fejtő fokozatosan folyt bele a felelős szerkesztői munkába is. 1938. február 13-án megjelent Makói beszélgetés című cikke a Népszavában, amelyben a kormány németbarát politikáját bírálva azt a végkövetkeztetést szűrte le, hogy a magyar „parasztság jobban ellenáll a náci demagógiának, mint a középosztály”. Másnap letartóztatták, ismét perbe fogták és „osztályharcra való buzdítás” címén „hat hónap szigorított börtönre” ítélték. Fellebbezett ugyan, de amikor ismerősei révén megtudta, hogy az ítélettől függetlenül internálni fogják, elhagyta az országot, s Horvátországon, Olaszországon és Svájcon keresztül a francia fővárosba költözött.”
Ne kerüljük meg, hogy élete végén Fejtő Ferencet méltatlan támadások érték, éppen legnagyobb barátjához, József Attilához fűződő viszonya kapcsán, azt megkérdőjelezve. Érdekes cikket közöl erről a Heti Világgazdaságban (hvg.hu) Murányi Gábor. A barátság kezdeteiről: „Fejtő és a nála négy évvel idősebb József Attila kapcsolata még az 1930-as évek legelejére nyúlik vissza, akkortájt még mindketten a népi-nemzeti felfogással kacérkodó, ám már balfelé nyitó Bartha Miklós Társaság tagjai voltak. Fejtőre, a 21 esztendős bölcsészhallgatóra a reveláció erejével hatott a ma már kultuszversként emlegetett Tiszta szívvel. Azt is többször megvallotta, hogy ő maga e vers hallatán hagyott fel a rímfaragással. Az ismeretségből hamar barátság lett, már amennyire az öntudatosan dacos, önnön nagyságát kezdettől természetszerűen hangoztató József Attilával barátkozni lehetett. »Kedves jó fiú volt (…), okos, kitűnő vitapartner, s persze megéreztük benne a nagy költőt, de (…) valami mégis mindig rejtve maradt előttünk belőle« – összegezte még egy tíz évvel ezelőtti interjújában is Fejtő, akinek élete – s ez irodalomtörténeti tény – ettől kezdődően szétszálazhatatlanul fonódott össze József Attiláéval.” A rágalmak ismertetése és cáfolása, a tényállás tisztázása után Murányi a következőket írja: „A szomorú folyamat stációit igen részletesen tárta fel az egyik egykori közreműködő, Szabolcsi Miklós, akinek az 1950-es évek közepétől viszont már múlhatatlan érdemei voltak a József Attila-kép évtizedeken át húzódó helyrezökkentésében is. Az 1962 és 1998 között négy vaskos és máig megkerülhetetlen biográfiai kötetet közreadó irodalomtörténész az utolsó kötetben – tudósi szerepköréből kilépve – személyes hangon követte meg a Szép Szó körét, s magát Fejtőt is, akinek – hangsúlyozta Szabolcsi – »igaza volt«, hiszen a Szép Szó nem csupán vállalta, hanem zászlajára is tűzte József Attilát. Ugyanis a szerkesztők közötti valós és vélelmezett összezördülések felemlegetése sem feledtetheti el: több mint félszáz klasszikus József Attila-költemény először a sokáig kiátkozott Szép Szóban jelent meg.” Ennyit erről a „vitáról”, amely Fejtő Ferenc életét megkeseríteni igen, életművét megkérdőjelezni nem tudta.
Most még jobban sajnálom, hogy nem sikerült Fejtő Ferenccel találkoznom, akkor sem, amikor Nagyváradon járt. De leveleztünk, és kedves-tartalmas előszót írt a könyvemhez, a Bukaresti élet, képekhez. (A tizenkét előszó egyikét, Párizsból.) Végtelenül örülök, hogy ismeretlenül is, csak „hallomás” alapján barátjának vallhattam magam József Attila barátjának. Aki révén egy kézfogásra vegyok legnagyobb költőnktől.
Megkezdődött az Eb! Két helyes kis ország, Svájc és Ausztria közös szervezésében elindult három hetes útjára a soros labdarúgó Európa-bajnokság. A tizenharmadik, ezt nemigen emlegetik még a minden tudnivalót összesűrítő füzetek sem. Azt szokták mondani, erősebb az Eb a világbajnokságnál is, mert – elvben legalábbis – kiegyensúlyozottabb. A világbajnokságon és a világbajnoksággal az elsődleges cél a labdarúgás (kultúrájának) elterjesztése, demokratikus fejlesztése a világ minden országában. Európában egyes bajnokságok olyan magas színvonalon zajlanak, mind a menedzselést és a mindenféle ellátást, valamint a költségeket, mind a játék színvonalát illetően, hogy nehéz előrelátni bármilyen ugrást. Másfelől, ha már a bajnokságokat említettük, tény az is, hogy az Európa-bajnokságra a válogatottak olyan játékosokkal érkeznek, akik lejátszottak félszáznyi mérkőzést, fáradtak és meggyötörtek, elég kevéssé lelkesek; még akkor is, ha négyévenként az UEFA szinte megduplázza a jutalmakat.
Természetesen minden ilyen állításban van jókora viszonylagosság. Példának okáért az idei torna már azért sem lehet kiegyensúlyozott, mert a két házigazda, Svájc és Ausztria a legnagyobb jóindulattal sem sorolható e játék európai élvonalába (például Ausztria egyetlen egyszer sem jutott még el a csoportküzdelmekig, Svájc is csak kétszer). Ennek megfelelően mindketten már az első napon kikaptak, bár – meglehet – kissé igazságtalanul. Szóval: az első két nap teljesen azonos eredményeket hozott; s amikor ezeket írom, a románok még nem léptek pályára Franciaország ellen. Az igazi izgalmak később kezdődnek, amikor azonos erejű, de eltérő játékfelfogású csapatok mérkőznek meg egymással. És hogy ne „ingyen” bölcsködjek itten, vállalok egy kis kockázatot: míg sokan német-olasz vagy német-francia döntőt jósolnak, jómagam portugál-holland vagy portugál-orosz meccsekre tippelek a torna utolsó szakaszaiban. [A tornát végül a németeket legyőzve a spanyolok nyerték – u7 szerk.)
Még egy kis Cohen. Egyik fiatal titkos barátom, hallom, lemezre másolta számomra Leonard Cohen valamennyi számát. Még nem adta ide, de a számok között van ezek szerint az is, hogy So long, Marian (magára vessen, ki rosszra gondol, ne vihogj, Jenő, te még annyira sem, Mari!). Nos, a So long, Marian hozzászólóinak egyike a youtoube-on azt írja pillanatnyi ihletében: Cohen a líra Leonardo da Vincije. Alá van írva! Ráadásul nem a youtube által nő nagyra e vélemény, hanem fordítva, ezután figyelemebbre méltatom a csatorna-hozzászólásokat is, ha felszínre képesek hozni ilyen találó megállapításokat, ráció- és intuíció-gyöngyszemeket. Cohen különben valóban univerzális lirikus. Azért szeretem, mert dalait hallgatva úgy érzem, nekem írta őket, a hangulataimhoz.
Ha már Leonardo. Megbocsáthatatlanul futtában olvastam, és már nem is tudom, hol, hogy elkészült a világ kultúrájára legnagyobb hatást gyakorolt alkotók listája. A vélemények minden szubjektivizmusával és a szavazatok alapján készült listák-minták minden objektivizmusával. Első helyen: Leonardo da Vinci. Természetesen. Nem lepett meg, régóta gondolkoztam egy ilyen sorrenden, és „nálam is” ő az első. Az Uomo Universale. Egyetemes, kozmikus ember. (Lehet, hogy inkább, mint gondolnánk – mármint a kozmikusságát.) Alkotása vertikálisan és horizontálisan is eszméletlenül gazdag. Azt hiszem, a második Shakespeare-rel együtt azzal „érdemelte ki” szerény utódainak méltatását, hogy minden(ki)nél jobban ismerte az embert. Ám Shakespeare-hez, az utánuk is következő gigászokhoz (Newton, Goethe és „tsaik”) képest Leonardo – sokoldalúságán is túlmutató – értéke, hogy milyen távlatokat nyit. De mi a hibája? Nem elvont, még nem istenné emelt lény, tehát van/volt/kellett hogy legyen hibája is. (Persze semmiképpen a biszexualitása vagy éppenséggel a homoszexualitása, le kellene már szokni arról, hogy az ember ilyen vagy olyan hajlamaihoz ilyen vagy olyan axiológiai tartalmakat asszociáljunk!) Nos, feljegyzések szerint Leonardo vajmi kevés érzékenységet tanúsított a „lélek” iránt. (Különben az első ötvenben – talán – Freud is ott van.) Hideg fejjel figyelte, elemezte, tette próbára az embert, mintegy rovarként vizsgálta, hogy a lehető legpontosabb leírását adja. Ki lehetett a „megrendelője” ennek az első nagy racionalistának?
A patrióta fúvós vegyész-zenész. Traian Băsescu elnök Kolozsváron több kitüntetést is átadott – természetesen egyáltalán nem kampánycélból. (És nem csak azért nem, mert Kolozsváron minden eldőlt, ami eldőlhetett, de azért sem, mert az ilyesmi tudvalevőleg távol áll tőle.) Olvasom, hogy többek között kitüntette Dumitru Fărcaş tárogatóművészt, aki „felidézi a románoknak, mi a patriotizmus, dalaival az ország minden sarkába eljuttatva az erdélyiek hagyományát”. Amikor bő négy évtizede a Mesterrel egy fiúotthonban laktunk, Kolozsváron (ő vegyész, én fizikus hallgató voltam), „hazafisága” jobbára abban merült ki, hogy minden kihágást szorgalmasan jelentgetett, kitárogatott az otthonok parancsnokságának. Nem volt még tárogatója, a panaszos-fájdalmas népdalok nem csendültek fel az internátus vágyakkal és nem ritkán lábszaggal telített atmoszférájában. Még arca vonásai is felismerhetőek voltak, csak később hízott el az elmosódottságig. Biztos jobban keresett zenészként, mint tette volna vegyészként. Olyan régen volt az egész, olyannyira nem érdekelt soha, mit csinálhat Dumitru Fărcaş, hogy most szinte bosszankodom, amiért az elnök eszembe juttatta. De valahogy kibírom.
A hét mondása: „Sok mindenről egyszer s mindenkorra nem akarok tudni. A bölcsesség a megismerésnek is határokat szab.” Friedrich Nietzsche
Megjelent az Erdélyi Riport 2008. február 1-jei számában. Az illusztrációk mostaniak.
