Nem tudom, eddig hol volt, de most – a nagy ruha után – zuhatagát látom a szolidaritás és türelmesség jeleinek a fideszhívők vigasztalására. Tartásos cikkek, könnyes bejegyzések, közvetlen egyszerűséggel, már-már bibliai ihletésű stílusban, lelki gondozói szelídséggel előadva. Szép és nemes érzések, semmi álájtatosság, semmi fölényesség, a magyar politikában soha ennyire megindító nem volt a győztes lovagiassága…
Csakugyan, Magyar Péter kiütéses győzelme (RIPitya..) miért is ne lehetne a nagy nemzeti megbékélés alkalma… Végül is a propaganda megtévesztett áldozatairól, lelkükben kivétel nélkül drága jó magyar emberekről van szó, akik most egy vereség áldozatainak érzik magukat, talán még bűntudatot is fontolgat némelyikük, amiért nem volt elegen.

Példatár

Szívemhez a legközelebb természetesen régi jó és okos barátom mai békejobbja áll, értékét emeli, hogy érzésem szerint arra nem feltétlenül érdemes vitatársának nyújtja: „Fontos, hogy betemessük az árkokat, amelyeket magyar és magyar között mélyített a gyűlölet, begyógyítsuk a sebeket, amelyeket szándékoltan vagy a szenvedélytől elragadtatva egymáson ejtettünk (…), hogy a gyűlölködés és frusztráció helyét átvegye a megbékélés és az egység közös dolgaink mellett. Nem kell feltétlenül egyetértenünk politikai, ideológiai kérdésekben. A lényeg az, hogy véleményéért ne vonjuk kétségbe senki magyarságát, nemzeti elkötelezettségét, jóhiszeműségét. Így is gondolhatunk tisztelettel, barátsággal egymásra. Szeretettel üdvözöllek…”

És néhány a Facebookról, azokra is gondolva, akik a családjukon belül estek áldozatául a gyűlöletkeltésnek, nekik talán könnyebb a békülés, a békéltető ölelés. (Vagy…?)

Arra kérlek, adj magadnak időt. Nem kell újragondolni az életed. Nem kell oldalt váltani, az ember nem egy kapcsoló. (És pláne nem kettő, bár egy igazi kapcsolathoz annyi kell… – a szerk.) Elég, ha nyitva hagysz egy kis ajtót a kérdéseknek. Próbáld meghallgatni azokat a hangokat is, amelyeket eddig nem akartál hallani. Próbálj kíváncsi lenni arra, ami jön. Lehet, hogy kellemesen fogsz csalódni. És akik most a Tisza Párt győzelmét ünneplik: próbáljatok nem győztesként, hanem emberként jelen lenni. Segítsetek fideszes embertársaitoknak, hogy ne érezzék magukat olyan elveszettnek, mint ti éreztétek négy évvel ezelőtt. Mert most nem az a legfontosabb, hogy kinek lett igaza, hanem az, hogy senki ne maradjon egyedül a bizonytalanságban. Fogjatok kezet egymással. Legyen jobb a jövő, mint amilyen volt a múlt. (Sz. Cs.)
Egyetértek. Oldaltól függetlenül lehetne emberségesebb a világ, de idáig még nem tapasztaltam. (A.L.)
A választók elsöprő többségét látva a lehető legrosszabb válasz, ha bárki a választókat akarja minősíteni. Nem egy indok vezette őket erre, a tanulságokat pedig nekünk kell levonni… (MG)
Legyen jobb a jövő. Megmaradok magyarnak Brassóban, ölellek szeretettel Manyika nagyika. (T. M.)

Csoda, hogy ezek az emelkedett gondolatok megmozgatják az ember lelkit? Mint mondani fogom, nem vagyok tiszás, ezért ihletfokozónak felkértem AI barátomat, komponáljon ő is valamilyen nyugtató vigasztalást. Ez lett belőle:

„Mint amikor egy régi házban hirtelen elhallgat a falióra, és az ember nem tudja, hogy az idő állt meg… vagy csak ő hall nagyon nagyot. De ami volt, az nem tűnik el. Lehet, hogy most mások gyújtanak fényt az ország egén. De attól még a ti mécsesetek sem alszik ki – csak halkabban pislákol. Tegyétek le egy kicsit a zászlót, engedjétek el a haragot, és maradjatok meg embernek – végül is csak ez számít. Ne sírjatok… vagy ha sírtok, hát tegyétek bátran. És talán ez a legnagyobb túlélési ösztön. Nem a győzelem. Nem a vereség. Hanem az, hogy másnap is megpróbáljuk értelmezni, mi történt – mintha lenne rá biztos válasz. (Spoiler: nincs.)
A remény nem hiba, hanem az ember egyik legősibb formája. Lehet, hogy most nem úgy alakult, ahogyan sokan reméltétek, vagy csendben vártátok. De a vesztés nem törli el a szándék tisztaságát. A vesztesek győztesek, a győztesek vesztesek. A háború béke, a béke háború. Mert minden korszaknak megvan a maga csöndje is.
És ebben a csöndben az ember újra megtanulhatja: nem minden válasz azonnali, és nem minden igazság hangos. Aki most lehajtja a fejét, az nem feltétlenül adja fel. Lehet, hogy csak pihen egy kicsit a hitben. (Vagy kioldódott cipőfűzőjén méláz.)
Engedjetek meg, barátim, szélsőjobb testvéreim, vértestjeim, most volt a költészet napja, egy lélekből fakadó verssel zárnom soraimat:
Nem hivalgó, cifra páva,
Nem modern az én szivem.
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva szeliden. (…)
Kicsi kunyhó, szerető szív,
Messze égbolt, tiszta, kék –
Dicsértessék Orbán Viktor
Amíg csak eljő a vég.
És ha van valami, ami megmarad a politikán túl, a szavakon túl, a vereségek mögött… az talán ez: hogy az ember egyszer mégis újra felnéz az égre, és nem kérdez, csak azt mondja magában: Élek. Tovább kell mennem. Mindegy, hova, csak el… MInél messzebb a csúnya urnáktól. De én azzal együtt szeretlek benneteket.
És ez néha elég. Nekem biztosan. Legyen nektek is…

Ennyi jóság és emelkedettség láttán magam is elhatároztam, hogy engesztelődést tanúsítok, és kibékülök néhány fideszes lelkű kollégával, olvasóval, hallgatóval, akikkel hosszú és unalmasnak nem nevezhető pályámon egyoldalú nézeteltérésbe keveredtem. (Mivel biztos vagyok benne, hogy ők is kérnék, én is kérem a nevem elhallgatását.)
Elsőként az a kolléga jut eszembe, aki még a fiSS-es gyalázkodások dagálya kezdetén nemes egyszerűséggel idegenszívűnek nevezett engem. Feldúltan válaszoltam, ezt most visszaszívom. Keblemre, fiú, hisz kikaptatok vagy húsz év múlva, emberek vagyunk, talán még igazad is lesz, tudok egy sebészt, aki már régecske feni a fogát a szívemre, hogy kicserélje. (Azt viszont tőlem tudd meg, hogy a szívet még Arisztotelész tekintette az érzelmek központjának, de hát persze azt mégsem mondhattad volna rám, hogy idegenagyű vagyok.) Tisztellek, sokszor gondolok rád.
Aztán ott van a rádióhallgató, aki arra kérte a szent erdélyi (ma: Románia) anyaföldet – bár az is lehet, egyenesen felszólította –, hogy vessen ki magából, ha felfordulok. Bácsi, ha még él, és leszavazott, nem haragszom, mindig mélyen tiszteltem az ellenvéleményt, jobban, mint a magamét, amiért egy garast sem adnék. Igyunk arra, hogy Szent Orbán nyolc év múlva visszatér, addig is hármasban igyunk meg egy(-egy) kupica transzilvapálinkát.
Aztán egy másik, X?, aki meggyőzött egy nagykövetet – ő is kolléga volt azelőtt, akkor láthatóan most jött a damaszkusza útról –, hogy szekus besúgó vagyok (voltam? leszek?). X? éber arcát a narancspír kicsit később öntötte el, remélem, jól van, üzenem, hogy ölelem, és akkor már én is verseljek egyet: „Magadnak élő sötét alak, én megváltottalak…”
Nem sorolom tovább (ha ezt nem írnám le, erre akkor is rájönnének), elég az hozzá, hogy imádom a fideszeseket, amikor alulról súrolják az egyharmadot, és tudom, hogy ellenkező esetben ők is vigasztalnák a tiszásokat, ezt például Bayer Zsolt többször ékesszolóan bizonyította.
Nemeslelkűségemet az elviselhetetlenségig fokozva, a fentiekért cserébe még csak azt sem várom el, hogy ellenkező esetben a fideszesek hasonló gyengédséggel viselkedtek volna a tiszásokkal; bár, mint mondtam, hogy mondani fogom: én majdnem annyira nem vagyok tiszás, mint amennyire nem vagyok fideszes, de azért jólesett volna, az ilyesmi jólesik az embernek…