EZERKILENCSZÁZHETVENNÉGY NOVEMBER NYOLCADIKA, meglehet, fontos dátumként vonul be a tudomány történetébe. Ezen a pénteki napon a Royal Institute egyik termében dr. Eric Laithwaite nagyszámú néző előtt bemutatta „antigravitációs” gépének működését. S mint kiderült, ez a jelző nem puszta szókép, amit a repülés és űrtechnikától fellelkesült kommentárok általában a „csodálatos repülő masinákra” alkalmaznak; dr. Laithwaite készüléke valahogy „önmagától” veszített a súlyából. De hát hogyan győzheti le önsúlyát egy test? Amiről a szent őrültek – ugyanúgy, mint a kör négyszögesítéséről vagy az örökmozgóról – évszázadok óta álmodoznak, a tudósok kimutatták, hogy teljességgel lehetetlen. Münchhausen báró „ügyességén”, aki a saját hajánál fogva rántotta ki magát a szakadékból, éppen a helyzet lehetetlensége miatt mosolygunk, de a gyerek sem hiszi, hogy ilyesmi előfordulhat. Pedig az említett napon Londonban valami ehhez hasonló történt.
MINDENEKELŐTT MEGKAPÓ AZ A MÓD, ahogyan a tudós felfedezését-találmányát köztudomásra hozta. Manapság, amikor a kutató azt hiszi, hogy valamilyen felfedezéssel gazdagította a tudományt, eredményeiről – sietve, hogy meg ne előzzék – tanulmányt közöl valamelyik, lehetőleg világhírű szaklapban. Ahol a közlésért általában neki kell fizetnie, miként a görög tragédiák előadásai előtt a színészek fizettek a nézőknek. Nő a szaklapok, bennük a szakcikkek száma, nő az információáradat, lassan csak a főkomputer lesz a megmondhatója, hogy ezért vagy azért az adatért melyik komputerhez kell fordulni.
Dr. Laithwaite – feltehetően ingyenes – bemutatója archaizmusában megkapó. A „szép tudomány” korát juttatja eszünkbe, Galilei távcsőbemutatóit, a magdeburgi féltekék lovaskísérletét, vagy – időben közelebbről – Oberth professzor medgyesi rakétaparádéit és ilyeneket, amelyek során a kísérletvezetőtől, amíg a készülékén bütykölt, érdeklődni, kérdezgetni is lehetett. És ez az antigravitációs masina maga is olyan, mintha Verne-regény illusztrációjának készült volna: egy elektromotor, két korong, egy sín – mindez deszkalapra erősítve. Súlya 20 livre, mutatja a mérleg. (1 francia font (livre) = 0,489506 kg …) Be lehet indítani a motort. És akkor a készülék kissé megremeg.
MEGMÉRETIK ÉS KÖNNYEBBNEK TALÁLTATIK: a mérleg mutatója a 15-ös és a 20-as beosztás között mozog. Más szóval: a gép, amikor működik, súlyának több mint tizedrészétől egyszerűen – megszabadul.
Szinte hihetetlen, hiszen nem lökte semmi. Lássuk csak! Amikor az űrhajó legyőzi a gravitációt, a rakétáiból kiáramló gáz ellenhatása löki előre, a repülőgép szárnyaival a levegőre támaszkodik, a felvonót kábel húzza föl. Mindennek magyarázatára (és a leírt kísérlet cáfolatára) ott van Newton harmadik törvénye, a klasszikus mechanika egyik alaptörvénye, amit a középiskola első osztályában tanítanak, és általában az élet más területein is érvényesül: nincsen hatás visszahatás nélkül.
Hát akkor? „Tudják – mondta dr. Eric Laithwaite – nem mondok ellent Newtonnak minden tekintetben, inkább kiegészítem. Minden, amit a »normális« testekről tételezett, teljesen helytálló. Csakhogy, amikor valamely test nagyon gyorsan forog saját tengelye körül, vagyis amikor a pörgettyűhatás fellép, más törvények érvényesek.”
A pörgettyűt, furcsa viselkedését forgás közben régóta ismerik, Foucault 1852-ben giroszkóppal, pörgettyűs készülékkel mutatta ki a Föld forgását. Minthogy korongjának forgása közben a forgási tengely megtartja állandó helyzetét, a giroszkóp különböző berendezések (például torpedók és űrrakéták) térbeli helyzetének stabilizálására vagy vezérlésére alkalmas. A pörgettyű mozgását a fizikusok és matematikusok egyenletekbe is foglalták – a klasszikus mechanika törvényei alapján.
„Tulajdonképpen az egész újításom abban áll, hogy nem fogadtam el minden tekintetben ezeket az egyenleteket – idézi az Express dr. Eric Laithwaite szavait. – Abból a látszólag őrült feltételezésből indultam ki, hogy a pörgettyű forgása túllépi a klasszikus mechanika törvényeit. A pörgettyű – a látszat ellenére! – nem támaszkodik teljesen arra, amin áll. Magától emelkedik. Legyőzi a nehézkedést”. És innen a készülék működési elve: dr. Erich Laithwaite két giroszkópot használ. Amikor azok forgását az elektromotor felgyorsítja, tengelyük szabad vége megemelkedni igyekszik („se redresse”). Ezt azonban megakadályozza az állványhoz rögzített helikoidális sín. Így a súlytalansági hatás ahelyett, hogy a két giroszkópra hatna, az egész készülékre hat.
Semmi sem szól ellene, hogy kellő forgási sebesség mellett, kellően nagy teljesítményű motor segítségével (tehát az energiamegmaradás törvényét azért tiszteletben tartva) a készülék súlyát tetszőlegesen csökkenteni lehessen, sőt negatívvá lehessen tenni. Ez csupán technológiai probléma – mondta dr. Laithwaite.
HA MINDEZ NEM ILLÚZIÓ, akkor az alkalmazás lehetőségei beláthatatlanok. A találmány legalább akkora forradalmat hozhat például az űrhajózásban, mint amekkorát napjainkban a lineáris motortól várnak a közlekedésben.
És most essék pár szó a felfedezés és találmány szerzőjéről. Dr. Eric Laithwaite, a londoni Imperial College of Science and Technology professzora, az elektromágnesség egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye ugyanis nem más, mint az említett lineáris motor megalkotója, amelyet úgy tartanak számon, mint az utóbbi húsz év egyetlen igazi nagy megvalósítását az alkalmazott fizikának ezen a területén. A tudós authority-ja tehát kizárja a szélhámosságot.
Marad az értelmezési hiba lehetősége. Erre számos példa van a tudomány történetében. (De azt se feledjük, hogy a század elején nem egy szaktekintély elvi lehetetlenségnek tartotta, hogy a levegőnél nehezebb készülék bármilyen meghajtással fel tudjon emelkedni a levegőbe – és aztán megszületett a repülőgép.) Lehet, hogy éppen a szerző tekintélye mögé megbújva ismertetik lelkesen a világlapok – s velük mi is – a szenzációs „antigravitációs gépet”, a valahol ott rejlő aprócska bökkenő fölött (ön)tudatlanul átsuhanva. Tényként fogadható el viszont, hogy a készülék megemelkedett, pontosabban, hogy miközben működött, a mérleg kevesebbet mutatott. A végső próba az lesz, amikor mások megismételve a kísérletet – igazolják. Remélni kell – így zárja kommentárját az Express –, hogy Newton és a klasszikus mechanika kihívójának vakmerősége nem bátortalanítja el a tekintélyes tudósokat, és felveszik a kesztyűt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 51. számában, 1974. december 20-án.