Egy hete túszul ejtettek egy alkotóközösséget. Képletesen, „gazdasági” indoklással, bár ha figyelembe vesszük, hogy valakik nem csak a lap nyomtatott kiadását szüntették meg, s tették elérhetetlenné (az archívummal együtt) az online tartalmakat is, „súlyosan áthágva azt, amit közvetlenül sajtószabadságnak, közvetve demokráciának hívunk”, de ki is zárták a lap munkatársait a saját szerkesztőségükből, személyes holmijukhoz sem juthattak hozzá egy ideig, ami, meglehet, jogi kérdés; szóval nem is volt csupán képletes az a túszejtés.
Persze a tipikus helyzetekhez képest regisztrálhattunk figyelemreméltó eltéréseket, például a szerkesztőség tagjait nem bezárták, hanem kitették az utcára. Jellegzetes viszont, ahogyan – bújkálással, lemondásokkal, zavarkeltéssel, hazudozással – a tulajdonosi tárgyalófél mintha a szerkesztőség „kifárasztására” játszana. Tény, hogy egy héttel a felfüggesztés bejelentése után továbbra is teljes a bizonytalanság, nincs előrehaladás a helyzet megoldásában. Közben a világsajtó egyre indulatosabban ír a legfontosabb ellenzéki lap elleni merényletről, ritkán mellőzve a feltételezett politikai indítékot.
Filmek sokaságában láthatjuk a túszejtés izgalmasabbnál izgalmasabb cselekményes – értsd triviális – formáit, amelynek célja lehet zsarolás, bosszú és egyebek. Igen gyakran a túszejtők pszichésen zavart személyek. Számomra legérdekesebbek ilyen esetekben a viszonyulás különböző formái – érdekesebbek, mint maga a „cselekmény”, bár a filmekben is, hát még a valóságban (és semleges szereplőkkel, hát még ha szerettemet is féltenem kell) természetesen minden idegszálammal a körülményekre és helyzet kimenetelére összpontosul a figyelmem.
A legfelháborítóbb és legvisszataszítóbb természetesen a kaján káröröm, a döglött oroszlán rugdosása; erről ismerszik meg a nagy jellem! Az „objektív ellenérvelő”, akit nem kavar fel érzelmileg a brutalitás, hiszen az – és ezt jól sejti – csak eszköz. A túszejtő az ilyen vitézek szerint úgyszolván igazságot tesz a gaztettével, hiszen, tudjuk, az áldozat a hibás. Különösen ha politikailag a rossz, nekik nem tetsző, ellenséges oldalon áll. Kell legyen valami benne, hogy a menekültek mind gonosztevők és mind rosszat akarnak, hogy egy lap nem gazdaságos, a kapitalista romlás szélén áll – ha a propaganda ezt sulykolja, objektívnek szánt hangú vagy éppen gyalázkodó vélemények és kommentek ezt szajkózzák! És ráadásul abban a feszültségben maguk a túszok is sokszor ostobán viselkednek…
Eszemben sincs nemzeti vagy nemzetkarakterológiai dimenziókba emelni a kérdést, de a kiszolgáltatottakhoz, magalázottakhoz és megszomorítottakhoz, az agresszió és a terror áldozataihoz való viszonyulás torzulásaival nem egyszer találkozunk történelmünkben is. Ezek mögött nem ritkán a felelősség elhárításának ösztöne búvik meg. Gondoljunk arra, amit legutóbbi nemzetpolitikai összefoglalónk szerzője így fogalmaz meg: „A nemzeti tragédiák esszenciája, hogy velük szemben azok elszenvedői tehetetlenek, s azért, ami elkerülhetetlen, az emberek nem tehetők felelőssé, sőt még okulniuk sem kell a történtekből, hiszen a sorscsapás tőlük függetlenül következett be.” Vagy gondoljunk az örkényi szívbemarkoló fogalomra, a „házmesterek népé”-re, amikor már nem is közönyről, hanem cinkosságról volt szó.
Nagy irodalma van annak is, hogy a túszoknak hogyan kell viselkedniük, illetve hogyan viselkednek a fogság körülményei között. Ismert az úgynevezett Stockholm-szindróma. Előfordul, hogy a fenyegetett, kiszolgáltatott helyzetben lévő túszok, ha támadóik nem éppen szadista állatok, elutasítás helyett empátiával fordulnak feléjük és védeni kezdik őket. A szindróma nem csak bűnözők és áldozataik közt alakulhat ki, de más túszhelyzetekben, például zsarnok apa és bántalmazott családtagok, valamint börtönőrök és rabok között is. (A tünetegyüttest először 1973-ban írták le, amikor Stockholmban két rabló egy bankrablás során négy alkalmazottat túszul ejtett. A közel hat napig tartó fogvatartás alatt olyan erős kötődés alakult ki köztük, hogy az áldozatok megpróbálták megakadályozni a kiszabadításukra tett kísérletet, illetve a későbbiekben gyűjtést rendeztek a fogvatartóik jogi védelmének megszervezésére!) Itt a lelki azonosulás jelenségével állunk szemben: az áldozat megpróbálja felmenteni a felelősség alól a bűnözőt, és megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy tulajdonképpen ő egy jó emberrel áll szemben, akinek megvan az oka arra, hogy így viselkedik. Extrém esetben a túsz úgy érezheti, hogy a támadó a körülmények áldozata, és ő a viselkedésével megnehezíti ennek a jóravaló embernek a helyzetét, tehát megérdemli a büntetést. Persze ebben már benne a van az idegi stressz okozta tudatmódosulás is: a fogvatartott ilyenkor jobban ragaszkodik a rossz, de biztos helyzethez, mint az utána következő bizonytalansághoz. (Az idézőjeleket mellőzve egy lélektani tananyagból írtam ki ezeket.)
Hogyan viselkedjen a túsz – ennek külön tudománya és stratégiája van, amelynek egyik sarkalatos pontja: ne harcoljon! Én ezt nem tudom most tanácsolni, még akkor sem, ha személyesen is van kiért aggódnom. És még akkor sem, ha kevés a remény. Nem lehetünk néma cinkosok!
Utóirat
1. A szerkesztőség kérései a Népszabadság tulajdonosához:
Haladéktalan, hihető magyarázatot arra, hogy miért zárták be Magyarország vezető politikai napilapját a sikeres reorganizáció, a veszteség leszorítása és a tulajdonos gazdasági elvárásainak teljesítése ELLENÉRE;
Azonnali tájékoztatást arról, hogy kinek és miért tettek szívességet a NOL lekapcsolásával, és milyen megtakarítást remélnek a munkatársak email-fiókjainak letiltásától;
Haladéktalan választ arra a kérdésre, hogy mit terveznek a jelenleg tétlenségre kárhoztatott munkavállalókkal, mikortól kívánja teljesíteni a Mediaworks a foglalkoztatási kötelezettségét;
Egyértelmű állásfoglalást arról, hogy van-e köze a Népszabadság bezárásának Heinrich Pecina büntetőügyeihez, az említett ügyekben a magyar hatóságoktól kért jogsegélyhez, illetve a Vienna Capital Partnersnek az oligarcha-váltás miatt bizonytalan helyzetűvé vált FHB-bankban meglévő részesedéséhez;
Jognyilatkozatot arról, hogy a munkatársak elektronikus levelezését nem törik fel, nem sértik meg a kiadóra is vonatkozó forrásvédelmi kötelezettségeket;
Annak deklarálását, hogy amit Magyarországon tettek, azt Ausztriában sosem mernék megtenni.
2. Minden túszejtés, minden fizikai, lelki vagy morális agresszió, ami egyéneket, kisebb vagy nagyobb közösségeket ér, alkalom elmerülni korunk egyik meghatározó jelensége, a politikai erőszak formáinak elemzésében. Sajnos egyre több ilyen alkalom adódik, érdemes lehet hát a helyes fogalomhasználat végett (újságírók számára is!) egy kis eligazítás. A politikatudomány megkülönbözteti az állam és az állampolgárok által kezdeményezett, elkövetett politikai erőszakformákat. Az állam által állam ellen elkövetett erőszak formái: a háború, a titkos hadműveletek, a büntetőcsapások, illetve az államilag támogatott terrorcselekmények. Az állam az állampolgár ellen elkövethet: törvényes elnyomást, törvénytelen elnyomást (állami terror), célzott gyilkosságokat. Az állampolgári politikai erőszakformák az állam ellen: zendülés, lázadás, felkelés, forradalom, gerillaharc, államcsíny és terrorizmus. Végül az állampolgár az állampolgárok ellen: polgárháború, úgynevezett rendfenntartó éberség (többnyire szervezett és jogi felhatalmazás nélküli önbíráskodás), rasszista pogrom, etnikai tisztogatás, illetve itt is: a terrorizmus. Persze az erőszakos cselekmények keveredhetnek, egyszerre több is jelentkezhet a fenti formák közül, arról nem is beszélve, hogy olykor nehéz eldönteni, hogy voltaképpen az állampolgárok követik-e el az erőszakot, vagy pedig ők csupán az állami erőszak eszközei. Ami viszont mindezekben közös és tragikus: az egyének szenvedése.
3. Túsz lehet, kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet akár egy közösség, etnikai kisebbség is. Sőt, kettős tússzá is válhat, annak az államnak a foglyaként, amelyhez állampolgárként tartozik, egyszersmind annak az államnak a foglyaként, amelyhez nemzeti értelemben tartozik. És a két oldal kölcsönösen kijátszhatja egymás ellen a „túszt”. Ez a helyzet önmagában megosztja az illető közösséget, s ha ráadásul nemzetállami törekvések kereszttüzébe kerül, politikai képviseletének, jogvédő harcának, a helyzetből való menekülésének nem sok esélye marad. Vannak, akik ebbe belebetegednek, vannak, akik sérelmeiket kiáltják (többnyire pusztába), vannak, akik mindenáron a saját köreiken belül keresik a bűnbakot – és mindig akadnak, akik Stockholmban képzelik magukat.
Megjelent a Maszol Vélemény rovatában 2016. október 15-én.
