Bevezetés. Nehéz olyan könyvről írni, amelynek alapos elolvasása – lévén tudományos munka – több napot vesz igénybe. S ha ráadásul több tudományág eredményeiről és azok alapján a tudomány jövőképéről van szó, még nehezebb. (Hát még ha a merész vállalkozó a tudományágak legtöbbjében szenvedélyes tudásvágya ellenére is alig jártas.)
Stanislaw Lem könyve nagy munka, a szó konkrét értelmében is, szellemi értékét tekintve is. Íme néhány adat. A Summa Technologiae terjedelme: 36,8 ív. A fizikától a lélektanig s a kibernetikáig átfogott tudományágak száma: 19. A szövegben idézett forrásmunkák száma: 31. A szövegben felhasznált forrásmunkák száma: 389. A könyv központi fogalmai: technológia, visszacsatolás, evolúció, konstrukció.
Technológia és egyebek. A mechanikus természetszemlélet, majd az úgynevezett természettudományos forradalom alapjánál a matematika és a technika összefonódásából született mechanika állott. A mérnökmatematikusok mintaképei kezdetben Eukleidész és Arkhimédész, náluk azonban rövid idő alatt messzebb jutnak, különösen a mozgás geometrizálásával. Így a XVI. században kialakult mérnökmatematika lassan nagyhatalommá vált.
„A technológia, amelyet ma bénultan figyelünk, hogyan őrli az emberiséget… a méhkas sötét és kérlelhetetlen törvényei szerint, matematikai szabályok vak alkalmazásával ismétli milliószor kísérleteit. Más civilizációk is építettek sima utakat, amelyek nem vezettek sehova, s készítettek az emberek tömeges összezúzására, leszúrására, megégetésére szolgáló eszközöket. De csak a miénk tette mindezt a matematika segítségével.” Ezek a sorok C. Truesdelltől, a modern technikai mechanika egyik ágának megteremtőjétől származnak. Neki csak elhihetjük, hogy a nyugati civilizációban a matematika és a technika összekapcsolódása lényeges, sorsterhes elem.
Jövőjét illetően azonban sokan bizakodóak. Ezek közé tartozik Stanislaw Lem is. Igaz, hogy ő a Summa Technologiae-ban a technológia kifejezést közel sem abban az értelemben használja, mint az Idegen szavak szótára („az anyagok feldolgozási módozataira és eszközeire vonatkozó ismeretek összessége”). Értelmezésében a fogalom „a társadalom által kitűzőtt célok megvalósításának a tudomány állása és a társadalmi hatékonyság által meghatározott módjai”-t jelenti, tehát általánosabb az előbbinél. Különben Lem egy egész sor kifejezést más értelemben használ, nem is beszélve azokról, amelyeket ő maga talál ki (ilyeneket: intellektronika, cerebromatika, fantoplikáció). Ennek ellenére – mint minden nagy szellemi építmény esetében – frazeológiáját és axiomatikáját elsajátítva, könyvében minden megérthető, ugyanúgy, ahogy az euklidészi geometriában a posztulátumokból kristálytiszta logikával következik az egész felépítmény.
Stanislaw Lem sci-fi író, ugyanúgy – sőt még inkább –, mint Isaac Asimov, Arthur Clarke, Fred Hoyle, Szilárd Leó. Észrevehető, hogy az utóbbiak kiváló tudósok; ezt fantasztikus munkáik elő- vagy utószavaiban sosem feledik világgá kürtölni. Komoly – tudományos vagy (biológiai, csillagászati, fizikai vagy akár futurológiai) népszerűsítő műveik „körítéseiben” viszont mindszemérmesen említés sem történik róla, hogy a tudománynak ezek a sokoldalú apostolai valaha is írtak science-fictiont. Ez a műfaj – nálunk: Európában – még mindig létjogosultságáért küzd.
S. Lem nem igényli ezt a szemérmes dugdosást. Ellenkezőleg, nem lenne róla teljes a kép, ha nem történnék említés SF-írói tevékenységéről. Elsősorban azért, mert legjobb könyvei (a Magellán-felhő, a Solaris, A legyőzhetetlen, a Lymphater utolsó képlete) irodalmi remekek, másodsorban azért, mert amint – a nagy munkát igénylő és lelkes, de mégis meglehetősen gyengének sikerült fordítás ellenére – a Summából kiderül, ismeretei és fantáziája megfogalmazásához remekül használja fel írói tehetségét és tapasztalatait.
Korai összegezés. Kérdezzük meg a szerzővel: „Mi is hát ez a Summa? Talán valamiféle mérnöki vezérfonallal át- meg átszőtt esszégyűjtemény a civilizáció eljövendő sorsáról? Vagy az emberiség múltjának és jövőjének kibernetikai elemzése? Tán a természet és az emberi kéz mérnöki tevékenységéről szóló elbeszélés? Esetleg a jövendő évezredekre vonatkozó tudományos-technikai prognózis? Vagy éppenséggel olyan hipotézisek gyűjteménye, amelyek túlságosan is merészek ahhoz, hogy egzakt tudományos voltuk elismerését követeljék?” És nyugtázva, hogy a szerző kissé szerény, válaszoljunk szintén vele: „Könyvem – egy kissé mindez.” Hozzátehetnénk még: a huszadik század közepéig (a könyv 1963-ban íródott) összegyűlt ismeretek egyfajta enciklopédiája, amelynek tervezetten rendszertelen adathalmaza olyan (ki tudná megállapítani, valójában mennyire teljes?) összképet nyújt, amely inkább sugallja a teljességet, mint nem egy enciklopédia.
Ezekből az ismeretekből bontja ki Lem a tudomány jövőképét. Kockáztatva, hogy gondolatmenetünk amúgy is sekélyes erecskéje megszakad, említsük meg a jövőkutatás egyik módszercsoportját, az úgynevezett célmeghatározó jövőkutatást (normative forecasting). Ennek kiindulópontja az a kritikai tétel, miszerint ha az ember jövendöl valamit, azzal egy meghatározott képzetet olt a világtudatba, s ezáltal a prognózis — ha tettrekész emberek hallják meg — „önbeteljesítő” hatású. (Valahogy úgy, mint a Macbeth-jóslat.) Az olyan jövőkutatás, amely önmagát cselekvő tudománynak tekinti, nem küzd e tétel ellen, sőt pozitív módon értékeli: a jövőt tudatosan kell formálni, normákat, célokat kell benne kitűzni. Erre a sorsformáló új magatartásra mondja Olaf Helmer jövőkutató: „egy csomó lehetséges jövő áll előttünk és a lehetőségeket megfelelő beavatkozással irányítani lehet. Ez pedig az eljövendő dolgok kutatását és az azok befolyásolására irányuló törekvést igen nagy társadalmi felelősség rangjára emeli.”
(Pan Stanislaw mit szólna, ha mindaz, amit könyvében megjósol, megvalósulna? Ha a Nagy Konstruktőr: az Ember-Faust, aki a tudomány-Lucifernek rég eladta a lelkét, annak szolgáját: kibernetika-Mefisztót felhasználva kiteljesítené az Ön témasorozatának vezérelvét: „utolérni és túlhaladni a természetet”?)
A fantomatika alapjai. „Lehet-e vajon olyan mesterséges világot alkotni, amely teljesen hasonló a természeteshez, sőt attól semmiképp sem különböztethető meg? Az első probléma: világok teremtése, a második: illúzióalkotás. De olyan illúzióké, amelyek tökéletesek. Egyébként abban sem vagyok biztos, szabad-e ezeket merő illúzióknak nevezni. A választ önökre bízom.” Lem könyve – talán a tudományos és fantasztikus adatok, hipotézisek elválaszthatatlanná keverése teszi ezt – a nagy tudósalkimisták (Paracelsus, Albertus Magnus, Raimondus Lullus, Rogerius Bacon) műveire emlékeztet, amelyeknek írói az anyag nászáról, bomlásáról és újjászületéséről beszélnek akadozva, dadogva, valami titkos nyelven, amit maguk sem értenek teljesen. Ez persze csak felületi benyomás, hiszen Lem annál alaposabban tudományos, mintsem hogy ilyesmit érdemben rá lehessen mondani. A tudomány jövőjét fürkészve Lem voltaképpen akkor vetít elő a sokunk számára ma is kisilabizálhatatlan lehetőségeknél is váratlanabbakat, csillogóbbakat, amikor az „utolérni”-hez hozzáteszi a „túlhaladni”-t.
Egy nem alapos kétely. Mondhatja-e az ész az észről, hogy hibás? – hiszen ha az, akkor ez az ítélete is hibás, értéktelen. És mégis! Ha az „utolérni és túlhaladni” valóban bekövetkezik (ne feledjük, hogy az alkimisták álmát, az elemek átváltoztatását is megvalósította a tudomány), abban a korban vajon nem tekintenek-e majd úgy erre a könyvre, mint holmi misztériumjáték (ó, „nagy”, „pusztító”, „ áldásos”, „forradalmas”, „nagyüzemi” mai tudomány!) akadozó, dadogó elmesélésére, amelynek nyelvét talán elmondója és annak kortársai sem értették? Lem hiszi, hogy: nem. Különben is a válasz csak hiúságunkat érdekli. És a párhuzam sem teljes. Ugyanis az alkimisták kora letűnőben volt már, amikor megjelent a második evolúció.
A két evolúció. Röviden Lem felfogásáról: az egyik a biológiai, a másik a technológiai evolúció. A kettő hasonlóságokat mutat; például a másodikba a divat igényei szülte formák hasonlóan hatolnak be, mint az elsőbe a nemi kiválogatódás kritériumai szülte konstrukciók; ugyanúgy a mimikri analógiáját megtaláljuk a technológiában is. A hasonlóságoknál lényegesebbek azonban az eltérések. Az első eltérés: a bioevolúció létrehozója a Természet, a technoevolúcióé pedig az Ember. A második eltérés módszertani: a Természet nem tud olyan változásokat előidézni, amelyek előkészítő lépések más változásokhoz, mert nem tudja, mi következik; a mérnökkel ellentétben nem képes arra, hogy „megállítsa” az élet gépezetét, ha az rosszul működik. A harmadik eltérés a leglényegesebb: a bioevolúció kétségkívül erkölcsön kívüli folyamat, ami a technológiáról nem mondható el. Az összehasonlításból kiderülnek a természetnek nevezett, állítólag eszményi Konstruktőr gyengeségei. A szellemes és ügyes „indirekt” bizonyítás tekintetében Lem módszere a leginkább a McLuhan-ére emlékeztet. Utóbbi a Gutenberg Galaxyban (1962) a kézíráson és nyomtatáson alapuló kultúrtevékenység bőven elemzett hibáiból következtet az elektronikus kor lehetőségeire. McLuhan azonban pusztán csak sejteti, milyen lesz szerinte az új, az elektronikus galaktika „többdimenziós” embere. Nem úgy Lem, aki a technoevolúció egyelőre potenciális felsőbbrendűségét mintegy genotípusnak tekintve keresi a különböző lehetséges fenotípusokat. Pontosabban azokat a „konstrukciós eljárásokat” (a faj rekonstruálása, életkonstruálás, halálkonstruálás, tudatkonstruálás, kiborgizálás, hibákra alapozott konstrukciók), amelyekkel a nagyon távoli jövőben meghatározott fenotípusok bonthatók ki.
Konstruktőri szemmel. A bioevolúció olyan, mint a zsonglőr, aki – technológiai korlátozottsága folytán – roppant nehéz helyzetben végzi szemfényvesztő mutatványait. Ha viszont ezt nem vesszük figyelembe (vagy ha figyelembe vesszük is), eredményei igen silányaknak mondhatók. Annyira, hogy Lem gúnyiratot készít az Evolúcióról. Neki könnyű, hiszen – úgy tűnik és bizonyítja is – ismeri az evolúció törvényeit, egyszersmind a korlátlan technológiai teremtés perspektíváit. Egyszóval: konstruktőri szemmel nézi a dolgokat. S bízik benne, hogy az ember egyszer majd túlhaladja a természetét. Nekünk pedig az akkor már – reméljük, tisztességben – megőszült emberiség jut eszünkbe, amely talán nosztalgiával gondol vissza arra az időre, amikor a jólétet megalapozó pioneer-ok éltek és tevékenykedtek.
P. S. A fentiek alá feltétlenül odakívánkoznék A szerk. megj. Ebből ki kellene derülnie alulírott sokoldalú tájékozatlanságának, amelyet nem ment a szerény alázat sem, amivel gondolatait (innen-onnan) összeszedte.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.