Ne ijedjenek meg: irónia, nem indulat szülte a fenti címet. A ‘vármegyén’ sírtam, a ‘főispánon’ röhögtem 2023-ban. És akkor… sejtelmét éreztem egy grandiózus összeomlásnak. Hisz ezek rég eltűntek, kísértetek…

Most rendre hullnak a fejek, és lám, potyognak az ilyen őshüllő politikai-nyelvi szörnyek is. A jó öreg görög, Zorbász azt mondta, „milyen szép volt a zuhanás!”, ezeknek még ezt mondani sem adatott meg („milyen szép volt a potyogás?”). Fenségesnek gondolták és szánták, s csak midőn a tömkelegbe (eredeti értelme: labirintus, útvesztő!) léptek, vették észre, hogy mennyire nevetséges az anakronizmusuk, és nem csak ebben a „történelmi” vonatkozásban. (Aminek ellentéte, ha már iróniáról van szó, nem idézzük eleget Esterházy Pétert: „Földet vissza nem veszünk!”)
A 2023-as döntés indítékát nem volt nehéz megfejteni. A történelmi címek szimbolikus újrahasznosítása jóval több hagyománytiszteletnél, szerepe, hogy váljék politikai jelképpé. Egy szimbólum története nem törölhető ki: ha hosszú időn át bizonyos szerkezethez, viszonyrendszerhez kapcsolódott, akkor a társadalmi emlékezet annak aktuális érvényű kifejezéseként érzékeli és használja.
A hivatalos indoklás lényegében három elemre épült: a magyar államiság ezeréves folytonosságának hangsúlyozása; a kommunista korszakban háttérbe szorított történelmi terminológia visszaállítása; a nemzeti hagyományok megbecsülésének kifejezése. A történelmi elnevezések „újrahasznosítása” esetében azonban óhatatlanul felmerül a kérdés: miért éppen ezeket a jelképeket?
Alig illik fejtegetésem írásmódjához, mégis kénytelen vagyok ismertetni néhány értelmezést. Az egyik magyarázat szerint a 2010 utáni kormányzás egyik jellegzetessége, a jelképes politizálás gyakorlatában az alkotmány, az állami ünnepek, az utcanevek, a történelmi személyiségek és az állami jelképek kiemelt szerepet kaptak. Ebbe a mintázatba jól illeszkedett a „vármegye” és a „főispán” is. Egy másik felfogás szerint ez a döntés sajátos államfelfogást fejezett ki. Egy történeti legitimációra építő állam szívesebben használ olyan fogalmakat, amelyek a történelmi folytonosságot hangsúlyozzák. A modern liberális állam inkább funkciókkal és eljárásokkal írja le önmagát („hivatal”, „közigazgatás”, „kormányhivatal”). Van egy harmadik megközelítés is, amely szerint az ilyen átnevezéseknek identitásképző szerepet szánnak. A politika nemcsak törvényeket alkot, hanem közös történeteket is. Egy név önmagában nem változtatja meg a közigazgatást, de azt üzenheti, hogy „mi ezt a történelmi hagyományt tekintjük sajátunknak”.
Hogy miért feudális eredetű fogalmakat választottak, azon kívül, hogy gondolkodásuk, egész stílusuk is hangsúlyosan hűbéri jellegű? (Fides = hit, bizalom, hűség.) Gondolhatunk nosztalgiára. A magyar történelmi államiság jelentős része valóban a királyság korára esik, ha valaki ezt a korszakot akarja szimbolikusan megidézni, nehezen találhat olyan intézményneveket, amelyek ne abból a korból származnának… Csakhogy éppen ez a gond: az illiberális helyettudat-, érték- és mértékvesztés: a modern államnak legitimációját nem a rég letűnt rendi állam intézményeiből kellene merítenie, még akkor sem, ha azok csak jelképesek, hanem saját demokratikus intézményeiből.
A politikatudományban ismert jelenség, hogy a hatalom gyakran nemcsak intézményeket, hanem nyelvet is alakít. A nyelv ugyanis nem pusztán leírja a valóságot, hanem keretezi is azt. Ha egy állam vármegyéről beszél megye helyett, főispánról kormánymegbízott helyett, amivel rangot, tekintélyt, előkelőséget próbál sugározni olyan helyzetben, ahol ennek nincs valós társadalmi alapja, akkor nem a közigazgatási feladatok változnak meg, hanem a történelmi és kulturális asszociációk. (A főispán lánya tánc közben, miután a gárdatiszt bocsánatot kér, amiért a küsasszony lábára lépett: „Ó, nem tesz semmit, a lélek a fontos – a többi le van szarva.”)
Ludwig Wittgenstein egyik alapgondolata, hogy a filozófiai problémák jelentős része a nyelv félrevezető használatából fakad. Nos, a bűn az ilyen helyzetek szándékos előidézése.

Ahogy Markó Béla írja emlékezetes népszavás esszéjében (Nyelvújítás magyar módra): Ezt nem olyan nehéz megérteni. Jön keletről a háborút különleges hadműveletnek nevező alakoskodás is. Nem az elveszett normalitás visszaállítása ez, és nem is nyelvújítás, hanem nyelvrégítés. Orwelli „újbeszél” avítt szavakkal, ami talán tetszik is sokaknak: vármegyék és főispánok korába menni vissza.
De tényleg olyan ízes, olyan magyaros, olyan ősi? Tényleg ez a mi leglényegünk? Csak nevetni érdemes rajta, hiszen akárhogy tesszük-vesszük, ráadásul szláv eredetű szó például az ispán is. Úgy gondolom, hogy sem Magyarországon, sem Erdélyben ma nem erre az ódon zamatra kellene áhítoznunk.
Úgy kellene a Székelyföldön és máshol is a modernizáció, mint még soha, mert ez megmaradásunk egyetlen eszköze, nem a visszahátrálás vezényszóra egy vitézkötéses álomvilágba. Hallom, valaki rászól valakire a Facebookon már itt Erdélyben is: nem megye, hanem vármegye. A román prefektust is próbálják így szelídíteni: főispán.
Magam is fellapozom naponta a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott helyesírási szótárt, mert átkozottul szép, de átkozottul nehéz is a nyelvünk, ki tudhat eligazodni többek közt a különírás, egybeírás meglehetősen nyakatekert logikáján. De ezúttal ünnepélyesen kijelentem, a vármegyét és főispánt ráhagyom valamelyik Jókai-regényre. Mondjuk a Rab Rábyra. Az erőltetett „óbeszél” úgyis egyik napról ugyanúgy feledésbe merül egyszer, mint egykor az „újbeszél”. És a ma még ütemesen tapsoló tömeg rákiabál a majdani szónokokra: ne tessék hadonászni!
Az erőltetett óbeszélnek máris lőttek – legalábbis úgy néz ki.

Utóirat

A Magyar-kormány tervezete alapján – „a megye és a kormánymegbízott elnevezés alkalmazásával összefüggő egyes törvények módosításáról” – mintegy 180 törvényt kell módosítani.
Az Alaptörvény 17. módosítása kapcsán benyújtott törvénytervezet és annak tartalmi összefoglalója szerint a célja – többek között – a területi közigazgatás megnevezéseinek felülvizsgálata, az elnevezések megváltoztatása: a jelenleg alkalmazott „vármegye” és „főispán” elnevezések helyett ismét a „megye”, illetve „kormánymegbízott” megnevezések legyenek hivatalosak.
A tervezet nem érinti a területi közigazgatás szervezet rendszerét, feladat- és hatásköreit. (Magyar Péter miniszterelnök ígérete szerint később ezeket is jelentősen átalakítaná a kormány.)
Az igencsak idejétmúlt elnevezések normális megfelelőinek visszaállításához újra le kell majd cserélni az útszéli tájékoztató táblákat; ezek – mint kiderült – már nincsenek meg, pótlásuk pedig valamivel több, mint 500 millió forintba fog kerülni. Vagyis félmilliárdba. Bagatell: Mészáros Lőrinc vagyona (bizonytalan mértékű visszaállítása előtt O1 vagyonává) 1800 milliárd forint.