Az álomtól a felfedezésig (From Dream to Discovery, 1964) című könyvében írja Selye János, hogy egy előadót, tudóst soha sem szabad úgy bemutatni, hogy az illetőt „nem kell bemutatni”.
Selye Jánost a stresszelmélet megalkotójaként ismertük meg: Stress című könyvét 1950-ben írta, a nagyobb olvasóközönségnek szánt, népszerűsítő formáját pedig – The Stress of Life, magyarul: Életünk és a stressz címmel – 1956-ban. Selyét tudományos kutatói kíváncsisága, az élőt fürkésző szelleme azóta az elméleti orvostudomány s a biológia más területeire vonzotta, amelyeken kivétel nélkül nagyot alkotott.
Bécsben született 1907-ben, tanulmányait Prágában, Párizsban és Rómában végezte. 1929-ben vált orvossá, a tudományos doktori címet két évre rá szerezte meg. A Johns Hopkins, majd a McGill egyetemen dolgozott, ez utóbbin mint a szövettan professzora. 1945-től a montreali (Kanada) Francia Egyetem Kísérleti Orvostudományi és Sebészeti Intézetének igazgatója.
Az álomtól a felfedezésig román kiadásához írott előszavában a tudós azt írja: „Véleményem szerint a tudomány nem csupán rendszerezett megismerés, amint annyiszor meghatározzák… hanem egyben közös magatartást és nézőpontot is jelent. A tudomány mindenek felett: emberi törekvés – a tudós pedig olyan ember, akinek törekvései szembetűnően magukon hordozzák egyéniségének pecsétjét.”
Selye Jánosnak, a tudósként és emberként is nagy egyéniségnek a portréját sokoldalúan mutatja be a részben Budapesten, részben Montrealban készített, 1972 novemberében bemutatott film, az In vivo.
Rendezője a magyarországi tudományos dokumentumfilm kiváló propagálója volt; filmjében Selye tündökletes egyénisége mellett helyet kap a korszerű tudomány számos kérdése. A néző számára a legnagyobb élmény mégis az, hogy látja és hallja Selye Jánost.
A film „forgatókönyve” – lényegében a beszélgetés utólag lejegyzett szövege, amit Bodrossy Félix, a film operatőre és (a rendező Vas Judit hirtelen halála után) befejezője bocsátott rendelkezésünkre – élőbeszéd, amin keveset lehetett stilizálni. Ami pedig bejegyzés, azt alulírott vizuális memóriájára támaszkodva tűzte az egyes részek elé – a bejegyzések szerepe tehát nem annyira az információközlés, mint inkább az érzékletessé tétel.
ÁGOSTON HUGÓ
Bevezető képsor, Selye képe közelről, Selye és riporter hangja.
– Mostanában sokan már nem dolgoznak in vivo, mert úgy hiszik, hogy ez egy elöregedett álláspont.
– Mit jelent az, hogy in vivo?
– In vivo szó szerint latinul azt jelenti: az életben.
– És in vitro?
– In vitro azt jelenti: az üvegben. Mert epruvettában, kémcsőben csinálnak valamit. Hogyha szétszedi az életet kis darabokra, sejtekre vagy sejtrészecskékre és üvegben nézi, akkor jobban lehet látni a mechanizmusokat, a finom részleteket, kifejezéseit az életnek. Hogyha ellenben az egészet nézi, az inkább élet. És mennél jobban szétszedi az élőlényt, annál kevésbé élő.
– Erről írt Szent-Györgyi…
– Szent-Györgyi az én In vivo című munkám előszavában nagyon szépen fejezte ki ezt, most már nem emlékszem pontosan, hogyan, de az volt az értelme, hogy amint mindig alacsonyabb és alacsonyabb nívóra boncoljuk szét az életet, valahol útközben eltűnik az élet.
Selye a dobogón, a nagy tábla előtt.
– A szervezet védelmét szolgáló három rendszer közül első az idegrendszer. Pavlov tanítása szerint a feltétlen reflexek automatikus reakciók formájában szolgálják a szervezet védelmét. De kifejleszthetők még úgynevezett feltételes reflexek is az életkörülményeknek megfelelően. Ismerjük továbbá a cannoni „vészreakciót”, mely lehetővé teszi, hogy az idegrendszer – károsító hatások esetén – önállóan riadóztassa a szervezetet.
A második nagy rendszer az immunológiai védelem rendszere. Ez teszi lehetővé, hogy a mikrobákkal és mindenféle antigénekkel szemben a szervezet antitestek termelésével védekezzék. Ez teszi lehetővé azt is, hogy oltóanyagokat készítsünk gyermekparalízis és egyéb fertőző betegségek ellen.
De ma már tudunk egy harmadik nagy védelmi rendszerről is, amely legalább olyan általános, mint az előző kettő: ez pedig a hormonális védelmi rendszer. Ezen a területen folytatjuk ma legintenzívebben a kísérleteinket.
Ez a védelmi rendszer a törzsfejlődés során jött létre, és két különböző hormonális védőanyagot állít elő. Az egyiket szintoxikusnak, a másikat katatoxikusnak neveztük el. A szintoxikus feladata, hogy szabályozza a reagálás fokát, a katatoxikusé, hogy kivédje magát a támadást.
Vetítőszoba Selye montreali intézetében. Riporter (a rendező) hangja.
– Ha megengedi, professzor úr, folytatnánk a Budapesten ezelőtt két és fél évvel abbahagyott beszélgetést. Szeretnénk megmutatni egy filmet. Azt a filmet, amit akkor felvettünk. Még nincs összevágva, teljesen nyers állapotban van. Tele van hibával, de szeretném tudni, hogy azóta mi minden változott a professzor úr munkájában, miben ért egyet a filmmel, s miben nem ért egyet? És szeretnénk úgy lejátszani ezt a játékot, hogy professzor úr mindig leállít minket, hogyha úgy gondolja, hogy van valami mondanivalója.
Ismét az előadóterem; Selye beszél.
– A története a kalcifilaxisnak az volt, hogy mikor ezeket az állatokat előkezeltem D-vitaminnal, hogy majd később stressznek tegyem ki őket, akkor bejön a szobámba doktor Prioreschi, és azt mondja: kérem, ezek az állatok, ezeknek valami különös bőrbetegségük van. Hát ahogy megyek az állatokhoz, megnézem az egyik patkányt, egy kicsit száraz volt a bőre, kihúzok egy pár szőrt a fején, és látom, hogy teljesen normális a bőre.
Mondom, nem, ez a kísérlet nincs elrontva, ez teljesen használható, hagyjuk így. Másnap visszamegyek ehhez a patkányhoz, és ahol kiszedtem a szőrét, az a hely teljesen el volt meszesedve.
Talán legjobb lenne ezt illusztrálni; ide kellene rajzolni egy patkányt. Ebben nem vagyok nagy művész, és nincs is hozzá sok időm, úgyhogy csak a lényeges formuláját fogom a patkánynak idetenni. Ilyen formában. (Pár vonallal felrajzolja a patkányt, bajuszt, farkat rajzol neki. A teremben nevetés.) Hogyha ennek a patkánynak mostan D-vitamint adunk, egy milligrammot, semmi sem történik; de hogyha 24 óra múlva – és pontosan 24 óra múlva kell azt csinálni, ez az inkubációs periódus –, tehát 24 óra múlva itt kiszedek egy pár szőrt, akkor ez a hely teljesen elmeszesedik. Annyira elmeszesedik, mint ez a kréta! Így el lehet törni a bőrét.
Hát ez rendkívül váratlan reakció volt! Úgyhogy mindjárt nekikezdtünk ezt tanulmányozni, és akkor kisült, hogy ez egy lokális stresszreakció. Ami nemcsak akkor következik be, ha kihúzom a szőrét, hanem ha megcsípem vagy akárhogyan károsítom vagy irritálom, akkor is elmeszesedik. És vannak kémiai testek, mint például bizonyos fémvegyületek, vasvegyületek, amelyek nagyon kis mennyiségben már elmeszesedést hívnak elő. Itt megint alá kell húznom, hogy a kondicionáló ágens, a vitamin, az magában véve semmit sem csinál. A provokáló lokális stresszor magában véve szintén nem csinál semmit. Ha egy normális patkánynak kihúzom egy pár szőrét, akkor visszanő, semmi sem történik. De hogyha éppen 24 óra múlva a szenzibilizáció vagy kondicionálás után alkalmazom ezt a lokális stresszt, akkor egy óriási változás, egy nagyon specifikus változás fog létrejönni, egy specifikus helyen: itt!
Ismét a vetítőkészülék mellett. Riporter kérdez.
– Mi az, hogy lokális stressz?
– Az olyan stressz, hogy csak bizonyos helyen van. Általában hogyha stresszreakcióról beszélünk, akkor az úgynevezett általános vagy szisztémikus stresszről akarunk beszélni, ami az egész testünket érinti. Hogyha ellenben csak lokálisan, például itt a kezemen megégetem magam egy cigarettával… az egy lokális, nem specifikus folyamat. Ha viszont olyan erős az égés, hogy tényleg az egész kezem szenved ettől, akkor az idegrendszer és a véredényrendszer által ez a lokális stressz felmegy a hipofízismirigyekhez, és az aztán a mellékvesét ingerli, és általános stresszt ír elő.
– Tartós fáradtság, tartós kimerülés kiválthat lokális stresszt?
– Igen, elképzelhető; ebben az esetben ez lenne az, amit kondicionálásnak hívnak.
Az előadás folytatódik. Selye a dobogón.
– Ekkoriban az öregedés kérdéseivel foglalkoztunk, és azt állapítottuk meg, hogy ha olyan típusú kalcifilaxist váltunk ki az állatnál, amelynél a véredények meszesednek el, akkor egyszersmind más, progériaszerű elváltozások is megjelennek. Például az állatok elvesztik a szőrüket, és ráncos lesz a bőrük stb. Ez egy modellszerű kísérlet volt az öregség biokémiájának tanulmányozására.
Veszek egy pár patkányt, és személyesen befecskendezem intravénásan ezt az alumínium-dextrant, és várok, hogy mi fog elmeszesedni. Hát öt nap múlva lejön az irodámba az a fiatal lány, aki ezeket a patkányokat őrizte, egy technikus, és én ennyire zavart arcú technikust még soha nem láttam! Azt mondja: kérem, professzor úr, én nem tudom, mi történt itt, de én körülnéztem az egész intézetben, és nekünk most egyetlen hím patkányunk sincs, de az a hat nőstény, amit be tetszett injiciálni az alumínium-dextrannal, azok most mind terhesek.
… Hogyha visszanézek most, 1988-ban, negyven évi tudományos működésemre – az első közleményemet 28-ban írtam mint orvostanhallgató –, be kell vallanom, hogy tervekkel, okos kigondolással nem értem el sokat; kicsit megalázó ez a tény, de azt hiszem, én soha nem értem el semmit, amit előre kiterveltem magamnak. Ami úgy érdekelt engem – és azt hoztam el ide nektek bemutatni a diapozitív-gyűjteményemmel – azok a kísérletek, amik – legalábbis engem – a legjobban érdekeltek, azok mind véletlenek voltak.
… Ha valakinek például arra van prediszpozíciója, hogy összeroskad az idegrendszere, akkor – hogyha stressz éri – nála valószínűleg ez a betegség fog kifejlődni. Míg egy másik, aki arra van prediszponálva, aki arra érzékeny, hogy szívbetegséget fejlesszen ki, annak az lesz. Ezt legjobban úgy lehetne megmagyarázni, hogy ha vesz egy láncot, és elkezdi azt stressz alá tenni, azaz húzni, akkor mindig a leggyöngébb láncszem szakad el…
A stresszt legjobban úgy lehet megmagyarázni, hogy a biológiai tevékenységnek az indikátora. Ez azt jelenti, hogy az élő egyén mindig stressz alatt van, mert az élet maga stressz. Csak az a különbség a patologikus és a fiziologikus stressz között, hogy az egyik betegséget hív elő – talán azért, mert túlságosan erős, vagy mert a védekező mechanizmusunk nem jól funkcionál –, a másik pedig normális és még eltűrhető.
Riporter megszakítja a vetítést.
– Most a patologikus és fiziologikus stressz közötti különbségről beszél, de a filmben nem volt ideje eléggé kifejteni. Szeretném, hogyha most is mondana róla valamit.
– Azt akartam kihozni ezzel, hogy tulajdonképpen mindig stressz alatt vagyunk, akármit is csinálunk (még ha alszik az ember, akkor is van egy bizonyos stressz, épp úgy, ahogy mindig lélegzünk), csakhogy vannak állapotok, ahol a stressz nagyon magas nívóra megy fel és betegségeket tud előidézni. És hogyha olyan erős a stressz, hogy betegséget idéz elő, akkor patologikus. Hogyha pedig csak normális stressz, akkor fiziologikus. Akármilyen életjelenség stresszel jár együtt. Ugyanúgy, ahogy minden életjelenség anyagcserét tételez fel; nem lehet azt mondani, hogy az anyagcsere patologikus, hiszen normálisan is van anyagcserénk. De hogyha valakinek, mondjuk, a pajzsmirigye túl erősen működik, és az anyagcseréje rettenetesen gyorsított, az patologikus! Sokan azt hiszik, hogy a stressz mindig valami kórokozó, mindig valami patologikus, de az nem úgy van, mert hasonlóan az anyagcseréhez van egy normális stressznívó is.
Kép vissza. Az előadás befejező része.
– Hogy biokémiai alapon hogyan tudjuk megmagyarázni a stresszt, az még kétséges, nem teljesen tiszta, de mi egy lépést legalább tettünk, csak azt nem tudjuk, hogy a jó irányba tettük-e. Reméljük, hogy igen. Köszönöm szépen. (A teremben taps.)
Montreal. Selye bemutatja dolgozószobáját. Párbeszéd.
– Itten lát egy lovat, ezt akkor kaptam a veronai polgármestertől, amikor Veronában díszpolgárnak neveztek ki. Ez pedig egy kanadai buffaló: egy bölény, egy manitóbai orvosi társaság adta nekem emlékül.
– Van-e olyan kedvenc könyve, amiről érdemes volna beszélni?
– Hát az első ez: The Way of an Investigator, Walter Cannon írta.
– Igen. A kutató életmódja.
– Ez pedig Sinclair Lewis-nek az Arrowsmith című regénye, ez csak egy regény, de olyan érdekesen írja le a tudományos munkát, hogy amikor fiatal orvostanhallgató voltam, ennek az olvasása vitt rá arra, hogy inkább a tudományos munkának szenteljem az életemet, mint a sebészetnek, ahogy az édesapám szerette volna.
– Érdekes. Olyasmit hallottam, hogy szintetikusan előállították az első élő sejtet.
– Igen, de az még meglehetősen messze van. A kislányom, aki most középiskolás, hazajött és izgatottan kérdezte: igaz az, hogy most már lehet gyerekeket csinálni kémcsőben?
– És jó lenne, ha lehetne?
– Én azt hiszem, hogy az öreg metódusok is elég jók erre, és én mindig az elavult, in vivo metódusoknak voltam a pártfogója…
A Selye vezette kutatóintézet. Tágas, tiszta, világos szobák, folyosók.
– Azt hiszem, hogy a legfontosabb tényező abban, hogy az intézet el tudta érni azt, amit elértünk, az, hogy majdnem mindenki, aki az intézetben van, nagyon alkalmas arra, amit ő csinál, és nagyon szereti azt csinálni. És itt nemcsak a kollégáimról beszélek, akik maguk is kutatók, hanem például arról, aki az állatoknak a ketreceit tisztítja; ő büszke rá, hogy ő jól tisztítja! Ezt nagyon nehéz elérni. És aki itten csinálja ezeket a xeroxokat, az oncle Bill, nem tudom, találkozott-e már oncle Billel…
– Hogyne!
–… ez százezrével készíti a kópiákat. S olyan büszke a foglalkozására, hogy csak! Azt mondják, hogy csak azok tudnak igazán büszkék lenni a foglalkozásukra, akik nagyon nagy pályát választottak. Az nem igaz! Ebben az intézetben eszerint választjuk ki a személyzetet: olyan legyen, aki szereti jól csinálni, amit csinál. Lehet titkárnő vagy technikus vagy tisztító.
Könyvtár, dokumentációs terem.
– Olyan nagy a tudomány, hogyaz egészet csak a legnagyobb nehézséggel lehet tényleg birtokolni. Éppen ezért fejlesztettünk ki egy ilyen óriási, egyedülálló könyvtárat, amiben 750 ezer különböző okmány van.
– Mennyi?
– 750 ezer.
Rövid beékelt interjú
„Mister Krisanowszki, mivel foglalkozik Ön itt? A Kísérleti Orvos-tudományi Intézet főkönyvtárosa vagyok. Milyen nemzetiségű ön?Eredetileg lengyel vagyok. Hány emberrel dolgozik? Tizenkét emberünk van magában a könyvtárban és másik tizenkettő a dokumentációs osztályon.”
Selye dolgozószobája.
– Szeretném megkérdezni a professzor úrtól, hogy mi ez a sínpapír-technika, amivel dolgozik, s ami olyan híres?
– Hát, ez egy érdekes kis mechanikus eljárás, amivel komplikált könyveket lehet összeállítani. Hogyha akarja, megmutatom.
– Nagyon kérem.
– Ehhez majdnem le kell feküdni. Én csak úgy tudok jól gondolkodni, hogyha az asztalra teszem a lábam – nem nagyon méltóságteljes, de nagyon praktikus –, tehát erre a szótárra ráteszem a lábamat és van egy ilyen ölbevaló íróasztalom…
– Ezt a professzor úr tervezte?
– Ezt én csináltattam. Itt van írókészlet meg minden, és aztán erre ráteszem a kéziratomat. Mostan éppen a katatoxikus szteroidokról írok egy kétkötetes nagy munkát, és ez része a kéziratnak; ezek a különböző fejezetek benne. Nos, itt találok például egy oldalt. Most megmutatom, hogyan lett ez az oldal összeállítva… Hogyha könyvet írok, akkor azokat a könyveket, amikről beszélni akarok, rendszerint előveszem és belediktálom a véleményemet ebbe a diktáló masinába. Ezt a lányok az irodában legépelik ilyen kis papírdarabokra. Na most, ezeket a papírokat valahogy össze kell állítani logikus formában. Ez például egy közleménynek az összefoglalása. Itt vannak ilyen ragasztós sínek, amikre a papír szépen ráragad, le is lehet venni, ide is lehet tenni… ezáltal aztán az ember szépen ki tudja alakítani a könyvet, hogy logikus sorrendben legyenek az új közlemények is, amik még nem voltak benne, amikor elkezdte.
– Olyan, mint egy összerakható játék…
– Olyan, mint egy összerakható játék!
A ketrecek terme, egy kísérlet bemutatása.
– Tehát, most a legérdekesebb problémám az úgynevezett katatoxikus szteroidoknak a tanulmányozása. A név itt született ezekben a laboratóriumokban. Vannak bizonyos szteroidok azokon kívül, amiket említettünk – a nemi hormonokon, kortikoidokon kívül –, ezeknek az a legérdekesebb hatásuk, hogy bizonyos mérgeket, toxikus szereket detoxifikálnak, és ezeket katatoxikus anyagoknak hívjuk.
– Mit jelent az, hogy kata-?
– Kata- körülbelül ugyanaz, mint anti-. Ezekkel a katatoxikus szteroidokkal ki lehet védeni mindenféle méreg toxicitását.
– Most szeretném megkérdezni Szabó Sándor doktor úrtól (Selye egyik munkatársa), hogy mi történt a jobb oldali ketrecben, és mi történik a bal oldali ketrecben?
– A jobb oldali ketrecben a patkányok harminc perccel a kezelés előtt preventíve katatoxikus szteroidot kaptak… a digitoxin-mérgezés megelőzése végett, mivel harminc perccel később mindkét ketrec digitoxint kapott, mérgező adagban. Látható, hogy ebből kifolyólag az elő-nem-kezelt állatok erős konvulzióban, rángógörcsben vannak … lélegzésük nem szabályos, és két napon belül elhullanak, míg a katatoxikus szteroidokkal előkezelt csoport vidáman futkároz, rá sem fütyül a világra.
A laboratóriumban. Egy előző kísérlet kiértékelése.
– Délutáni összejövetel, ezt boncolási konferenciának hívják: the Autopsy Conference. Ez nagyon hasznos az intézetben, mert legalább egyszer naponként mind összejövünk, úgyhogy ha valakinek van valami gondolata, amit meg akar beszélni másik kettő-hárommal, akkor nem kell neki szaladgálni, hogy megtalálja a kollégáit; egyszer naponta biztos együtt vagyunk.
Többen egy asztal köré ülve, középen Selye. Szabad társalgás.
– És akkor boncoljuk fel azokat az állatokat, amik elhullottak vagy amiket megöltünk.
– A másik szemüvegemet hová tettem? Két pápaszem kell ehhez nekem. Jól van.
– Néhány preparált szívkamrát szeretnék megmutatni önnek.
– Ezek koszorúér-lekötések lennének?
– Nem, kamraiak.
– Itt, látja.
– Rendben.
Szívinfarktus-kontroll…
– Na, ez szépen sikerült!
– Szívinfarktus.
– A hegyénél tökéletesen elhalt, látja? Ezt a körülhatárolt infarktust szívcsúcs-infarktusnak nevezzük.
– Ez a szív csúcsa.
– Ennél nem alkalmazunk katatoxikus szteroidot vagy fenobarbitált.
– Egész sorozat infarktus.
Meghívott előadó beszél az intézet munkatársai előtt. Közben Selye János hangja.
– Amikor a McGill egyetemről átjöttem ide a francia egyetemre, áthoztam magammal a diákjaimat is. Akkoriban itt még nem volt kifejlődött tanári kar. És természetesen nem hívhattunk tucatszámra új tanárokat, úgyhogy nem tudtam, hogyan fogjuk ezt folytatni. Véletlenül éppen akkor jött meglátogatni engem Sir Henry Dale, s megkértem, tartson előadást a diákjaimnak. Akkor ő előadta az acetilkolinnak a hatását az idegrendszerre, nagy sikerrel. De ez még csak egy előadás volt… Teljesen véletlenül két héttel később Otto Loewi is meglátogatott. Loewinak az előadása még nagyobb siker volt, és akkor azt gondoltam, hogy legjobb az lenne, ha idegen tanárokat hívnánk meg. Egy új egyetemet nem lehet egyszerre ellátni minden szakmában elsőrendű professzorral, de meghívni lehet elsőrendű professzorokat! Azok aztán csak két-három napig vannak itt… úgyhogy egy akadémiai év alatt rendszerint átlagban úgy nyolc-kilenc ilyen egészen kiváló tudós jön ide.
Befejező kép. Felirat: Szent-Györgyi Selyéről.
„Az életet kezdettől fogva a maga egészében látta. Megmutatta, hogy ez a módszer nemcsak elméleti eredményekkel jár, hanem elősegíti a betegségek gyógyítását is.”
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.