Tizenkétéves (egybeíródik, tehát nem 12 éves!) voltam 1956-ban. Már megírtam, az év októberében-novemberében budapesti rokonok ragadtak nálunk az „események miatt” a poros kisvárosban. Amit nem írtam meg, az, hogy én akkor már tudogattam oroszul. Nagybátyámtól, anyám öccsétől, aki a háború idején hol magyar, hol román katonaszökevényként bujdosott, végül szászként vitték el az oroszok (nem volt szász, apám volt német, de ő igazi – más, nehéz történet). Szóval ez a nagybátyám hadifogságba került, de mivel focizott, jó dolga volt, a szovjet „nemzeti tizenegy” akkoriban néha a fogolyválogatottal edzett, viszonylag jól tartották őket; Ágoston Béla kiválóan megtanult oroszul, és egy kedvező pillanatban meglógott a lazuló fogságból, valamelyik év tavaszán a kertek alatt bujdosva hazajött, „zöld, hideg almákat” evett, megúszta sárgasággal – néhány fogolytársa addigra rég hazaért Erdélybe, vonattal, mert közben elengedték őket. Ez a nagybátyám – munkanélküli lehetett – utána sokat foglalkozott velem, „házitanítóskodásának” része volt, hogy oroszra is okított (nem csak szavakat, de mondatokat is tudtam már, ami hatalmas előnyt jelentett a suliban, ahol szegény osztálytársaim Gábos Ilona tanító néni diktálásakor minden mondat végén leírták betűkkel, hogy tocska). Annyira képzett voltam, hogy a disznóbb szavak elkerülésében is gyakorlatot szereztem.
Alig néhány év múlva aztán, ’56-ban pesti rokonainkkal a rádióban hallgattuk az „ellenforradalom” közvetítését, sírtunk az otthon rekedtekért, anyám és mostohaapám pluszban azért is, mert vendégeink lassan kiettek a vagyonunkból, már az a szalámi is elfogyott, amit vinni vettek.
De erre világosan emlékszem: a legnagyobb jajveszékelés november negyedikén volt. Bementek az oroszok! Az volt addigi kis életem első nagy megrázkódtatása: a forradalom, az a november 4-ike.
Most diplomata barátom küldi a korabeli képet:
Én ezt már gyermekként le tudtam volna fordítani. Pasli damoj! Oroszok, menjetek haza!
És most eszembe jutnak Ukrajna barikádjai és lebombázott iskolái, útjai, gyárai. Pasli damoj!
És rettenetes, de erről eszembe jut Orbán Viktor 1988-ban, aki hazaküldte az oroszokat (miközben már megvolt a megállapodás a kivonulásukról…) Pasli damoj!
És eszembe jut Bödőcs Tibor az Isten, Haza, Család jelszó felülmúlhatatlanul szellemes parafrázisával.
Eszembe jut, hogy talán már soha nem lesz béke a földön. Mert az oroszok nem akarnak hazamenni, közben sokan – magyarok és románok és más nációk emberei – nekik, a betolakodóknak, dávájcsászosoknak drukkolnak.
De eszembe jut az is, hogy van remény: egyre több orosz katona nagyon haza akar menni Ukrajnából és külföldről, ahova Ukrajna elől menekültek. Mintha hallanám: я хочу пойти домой | ja hacsu poity damoj. Hát akkor…
