Most már mérsékelt elégedettséggel látom, hogy a Népszabadság öt évvel ezelőtti kivégzésére friss reagáló írásaim egyikében sem voltam képes megfékezni az indulataimat. Tudat alatt az a szándék is munkálhatott bennem, hogy a markói útról nem sokkal azelőtt letért RMDSZ lapjában, a Maszolban írjunk minél vadabbakat, hisz Orbán és Kelemen még csak a politikai nászútjuk kezdetén voltak, a nagy idillben magas ingerküszöbbel – meg hát más erdélyi lapok nagyon kevés kivétellel „megvoltak nekik”, ne legyenek telhetetlenek, érjék be azok csendes kérődzésével. Aztán három hónap múlva szépen eltávolítottak néhányunkat, befejeződött az erdélyi sajtónak az ő nagy homogenizálása, most pedig nézhetjük magunkat, mert alternatív önálló független kiadványaink, „felületeink” ab ovo nem lehetnek (ilyen szempontból Erdélyben sokkal rosszabb a helyzet, mint Magyarországon), miközben a lakájok helyben s rajban fürödnek…
Ha öt éve többet gondolkodom, rezignált iróniával csak annyit kellett volna mondanom: igen, nyilván gazdasági okok miatt akarták elérhetetlenné tenni – gyakorlatilag teljesen és végleg eltüntetni – az archívumot meg a nol.hu-t is. Nem volt rá pénzük nem letiltani. Végül a régi írások hozzáférhetők maradtak. Olvasgatom őket, néha átveszünk belőlük, csupa tanulság.
Meg aztán akár sajtószociográfiai téma is lehetne: a múlt század kilencvenes éveiben, de a századforduló után is sok fiatal erdélyi újságíró gyakornokoskodott a Népszabadságnál – eszükbe jut vajon néha, milyen sokat tanultak ott? Hogy a lap vezetői milyen nagy szeretettel foglalkoztak velük, némelyikük a lap munkatársa lett? Nem létezik, hogy ne jusson eszükbe. Mit érezhetnek ők, sokan a „létező médiában”, ezen az évfordulón? Közben persze a szívük sokat keményedett, már olyan kolléga is volt, aki leidegenszívűzött…
A Népszabadság sajtótörténetet írt, bár még az is lehet, hogy kifulladt volna magától. Már az utóbbi fél évtized alatt is sokat változott a sajtó dinamikája. Minden idők legjobb magyar napilapjának felszámolása, politikai kivégzése mégis gazemberség volt – emiatt is fontos egyetemes sajtótörténeti dátum 2016. október nyolcadika.
Csak az vigasztal, hogy – nem tudom, figyelték-e – azóta (és amióta a magyar sajtószabadság világviszonylatban is mind mélyebbre süllyed) nagy hazafi nemzetstratégáink, politikusaink nemzeti ünnepünkön ki sem mondják azt a szót, hogy sajtószabadság. Nem merik.
