Ezelőtt harminc évvel egy magányos pilóta a végeláthatatlan sivatag fölött repülve azon töprengett, milyennek rajzolja majd a világot, amire kis hercegének vigyáznia kell Ugyanaz a pilóta mondta el, mennyire feloldódott magányérzete, amikor éjszakai repülése közben a magasból apró fénypontokat látott meg, házak kivilágított ablakait.
Vajon gondolta-e harminc évvel ezelőtt a magasság költője, hogy napjainkban az egész – immár nagyon is végesnek bizonyuló – földgolyót fogja körülrepülni az ember? Ha élne, bizonyára azok közé tartoznék, akik leginkább hirdetik az űrrepülések emberiséget összefogó megtisztító erejét.
Az űrből nem látszanak a házak ablakai. Az embert a Földön gyakran nyomasztja magányérzet, ezért sokan úgy hiszik, hogy az űrben, távol a Földtől ez az érzet még kifejezettebben, még kínzóbban jelentkezik.
Az emberi dolgok furcsa dialektikája folytán azonban ennek éppen az ellenkezője történik. A magányérzet forrása ugyanis nem pusztán az egyedüllét, hanem többek között – a kommunikációs kapcsolat hiánya. Nyikolajev mondta: „Állandó kapcsolatban voltam a Földdel. Társaim megszokott hangja bizalmat és erőt kölcsönzött”. Shepard: „Elektronikai szempontból, kollégáim mind együtt voltak velem azokban a pillanatokban.“ Minden űrhajós beszámolt róla, hogy mennyire érezte a kommunikáció egységesítő erejét, a Föld rá irányuló figyelmét, a kapcsolatot az egész emberiséggel.
A magányérzet forrása továbbá a felelősség hiánya. „Úgy éreztük, hogy maga az évezredes emberi történelem néz ránk szigorúan, mintegy válaszra várva“ – mondta Tyitov, Gagarin űrrepülése előtt. „Reméljük, beszámolónk hozzájárul a következő űrrepülések sikeréhez“ – mondta Cooper a Gemini–5 leszállása után. Az űrrepülés az ember leggrandiózusabb kísérlete, hogy új dimenzióval gazdagodjék – ennek során a felelősség az éppen végrehajtandó feladat síkjáról óhatatlanul átkerül egy általánosabb síkra, amelyen már az egész emberiség sikere, önmagán-túllépése a tét.
Nyomasztó-e vagy serkentő ez a felelősség? Való az, hogy ilyenkor – mi, földiek ezt gyarlóbb tétekért párbajozgatva is tapasztaljuk – minden gesztus túlmutat önmagán, s egy-egy mégannyira apró mozzanat könnyen válhat jelentőssé.
Ezért kell megemlíteni a nemrég hazatért Skylab–2 legénységének egyik utolsó kísérletét, a felelősséggel vívott mérkőzésük egyik legfontosabb pszichológiai momentumát. Három űrhajós, aki szinte két hónapot töltött egy űrállomásban, leüzen a földi irányítóközpontba… női hangon, egyikük feleségének magnószalagra vett hangján. Itt lenne megrökönyödés (most aztán: cherchez la femme), majd megkönnyebbült mosoly. A görcsoldó űrtréfa világlélektani hatását felmérni nem lehet. Azt viszont megtudtuk, hogy ott fenn, minden oké.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
