A bennszülött anya azt akarja, hogy gyermeke mindig a szeme előtt legyen, ezért a hátán hordja egy kosárban. (Egy fogalmazványból)
A „nagyszerű tudományt” egyre inkább csak a beavatottak értik. Áldásos és áldatlan hatásait azonban mindenki érzi, ezért korunkban a tudományt egyre nagyobb érdeklődés kíséri. Kérdései iránt a kíváncsiság annál kínzóbb és izgatóbb, minél nehezebb rájuk magyarázatot adni. A beavatatlan – érzelmi okból – a magyarázatok közül nyilván azt fogadja el, amelyről azt hiszi, hogy megértette, különösen, ha azt a tudomány valamelyik főpapja is megerősíti. Ha pedig a magyarázat ráadásul gyökerében „dönt meg” minden addigi rusnya (mert érthetetlen) elméletet, a beavatatlan sikerélménye még nagyobb. Így, teljesen függetlenül annak valódi értékétől, „mindenben azt látja”, azt a hipotézist, amelynek szinte öntudatlanul, foggal-körömmel védelmezőjévé vált. S amely azért kényelmes, mert csupán elfogadni kell, és csak azért kényelmetlen, mert a „hitetlenek”, a „sznobok” és a kétkedők állandóan cáfolni akarják.
Ebben az összefüggésben az Előre Kiskönyvtára legújabb kötetének (Vendégek a világűrből?) megjelenése és sikere: kor- és kórtünet. A kötet az Előrében megjelent két sorozatot tartalmazza, nagyjából Frank Edwards „UFO-lógus” és Erich von Däniken „paleoasztronautológus” feltevéseit, az összekötő (idézőjel nélküli) szöveg magát meg nem nevező szerzőjének és az előszóírónak saját, bár olykor bevallottan nem eredeti, igencsak óvatos véleményével. Ez az óvatosság a Zárszó helyettben tetéződik, ahol az UFO-lógusok és a paleoasztronautológusok érveinek elfogadásában józan kétkedésre szólítanak fel bennünket. Ami derék dolog Csakhogy a könyvből sok helyen nem derül ki, melyek amazok megállapításai, és melyek képezik az összekötő szöveg írójának szellemi tulajdonát. Ezzel azt sugallná, hogy a maga érveiben is kétkedik? Ennél is nagyobb következetlensége azonban az, hogy a valóban tudományos tények és az UFO-lógiai, valamint paleoasztronautikai hipotézisek tálalásakor ugyanazt az „ez is lehetséges, az is lehetséges” típusú gondolatvezetést használja, amivel a tudományos tények értékét is kétessé teszi. Ugyanakkor nehéz lenne eldönteni, hogy a mód, ahogyan a forrásmunkák „kincsesbányájából” (az ügyhöz méltó buzgalommal, de – meggyőződésünk szerint – az ügynek ártó eklekticizmussal) kiválogatott részeket a saját megjegyzéseivel elegyíti, nevezhető-e kompillációnak. Ahelyett, hogy ezt eldöntenénk, térjünk rá a könyvre.
A Föld-idegen civilizációk létezését ma már egyre kevesebben vonják kétségbe. Azok azonban, akik ezt a legkomolyabb tudományos érvekkel támasztják alá, éppen azért, mert „ők kezdték”, ugyanilyen komolyan figyelmeztetnek arra is, hogy technikai erőnk egyelőre elégtelen a csillagközi kapcsolatfelvételhez, s még inkább a közvetlen kapcsolatteremtéshez.
Márpedig az UFO-lógia korifeusai szerint a kapcsolatfelvételre (hipp-hopp) máris kaptunk felhívást. „A Pegazus és a Kos csillagképekben létezik két pont, ahonnan rádiójelek érkeznek, s amelyeket a titokzatos CTA–21 és CTA–102 rövidítéssel jelölnek. Hogy ezek a rádióforrások micsodák voltaképpen, arról sejtelmünk sincs.” (88. old.) S készen a hipotézis: a sugárzó objektumok szomszédságában fejlett civilizáció létezik. Pedig ma már „sejthető”, hogy milyen természetűek voltaképpen az ilyenszerű rádióforrások, a pulzárokat ugyanis már 1968-ban felfedezték. (A pulzárok rádiójelei lüktetésszerűen érkeznek, két lüktetés között mindig hajszálpontosan ugyanannyi idő telik el. A számítások szerint a pulzárok csupán a rádiótartományban sok milliószor annyi energiát sugároznak ki, mint Napunk összesen. Értelmes lények üzenetéről szó sem lehet.)
Ezek után azonban a közvetlen kapcsolatteremtéstől csak egy lépés választ el. Az UFO-lógusok szerint erre is itt a nagy lehetőség: egy idegen értelmes világ küldöttei az azonosítatlan repülő tárgyak képében kifejezetten ezt az óhajukat nyilvánítják.
Az azonosítatlan repülő tárgyakról érdemben nem sokat tudunk mondani. Olyan valójukban, amit az UFO-lógusok róluk feltételeznek: vagy vannak, vagy nincsenek. Az UFO-lógusok szenvedélyesen hivatkoznak többezer szemtanú vallomására, a csészealjak fényképeire, anyagi nyomaira. Amit erről meg lehet jegyezni az egyrészt az, hogy a tanulmányozásukra létrehozott bizottság az esetek nagy százalékában teljesen kielégítő magyarázatot adott, másrészt pedig az, hogy nagy számú – ki tudja, milyen indítékú – hamisítást is kimutattak. Ami azonban az UFO-lógusok szerint nem bizonyít túl sokat. Erre gyorsan adódik egy történelmi (vagy hízelgően mondva tudománytörténeti) párhuzam: a középkorban millióan láttak boszorkányt és ördögöt, s ezeknek akkor jócskán voltak anyagi nyomaik is. Ami új: a középkorban a boszorkány- és ördögüldözőket szerették, napjainkban az UFO-lógusokat üldözik. (De mit csodálkozunk: A tudósokat mindig is üldözték: „A tudós, aki ötven évvel ezelőtt mesterséges égitestekről mert volna beszélni tudományos körök előtt, ezzel aláírta volna saját halálos ítéletét” – hangzik egy másik hagyománytagadó mondat. (224. old.) Nos, Ciolkovszkijnak A világűr tanulmányozása rakétahajók segítségével című tanulmánya 1903-ban jelent meg az orosz Tudományos Szemlében; a tudós 1935-ben halt meg.)
A könyvnek a repülő csészealjakról szóló részéből két dolgot tartunk figyelemre méltónak. Az egyik az UFO-k fejlődése. Az ókorban Däniken (pardon: a leletek) szerint még rakétahajtású űrhajók szálltak a Földre. Azóta a működési elv megváltozhatott. A századfordulón léghajó-alakú, majd szárnyas azonosítatlan tárgyakat figyeltek meg, s ezek sebessége is óriásit fejlődött. A vendégek 1897-ben még kötéllel loptak birkát (mire kellhetett nekik a birka?), ma már embereket hódítanak el és akarnak elrabolni. Kézenfekvő a feltételezés: az UFO-k fejlődése a korral lépést tartó emberi fantázia fejlődését követi.
A másik figyelemre méltó vonatkozás az, amit kérdés formájában a könyvben készen megfogalmazva találunk: mi célt követ az űrkutatás voltaképpen? Az UFO-lógia hipotéziskörébe illeszkedő egyik feltételezés szerint a holdkutatás mozgatórugója: a repülő csészealjak „felkutatása”. Elég szenzációs, de nem érthetünk vele egyet. A tudomány fejlődésének megvannak a belső törvényszerűségei; az asztronautika a maga hagyományaiból bontakozott ki azzá, ami napjainkban. A holdprogramot a rakétatechnika fejlődésének – mondjuk így – tehetetlensége és az ezzel korellált különféle (anyagi, politikai, tudományos) érdekek hívták elő. A Holdon az Apollo-program űrhajós-résztvevői nem találtak repülő csészealjakat, de a Hold és az űr kutatása azért tovább folyik. Régi igazság, hogy az űrkutatás révén is Földünkről tudunk meg többet, s ez hasznunkra válik, esetleg éppen fajunk fennmaradásához szükséges. Az űrkutatás a meteorológiának, a távközlésnek, a fémtechnológiának, az orvostudománynak az altalaji kincsek felmérésének tett szolgálatai miatt máris kifizetődőnek tekinthető.
És ezzel be is fejeznénk kirándulásunkat az UFO-lógiának a könyvben ismertetett csodálatos világában. Csakhogy – fájdalom! – a kérdés nem olyan egyszerű, ugyanis az UFO-lógia említett csodálatos birodalma tőszomszédja a paleoasztronautika még csodálatosabbb irodalmának. A paleoasztronautika hívei szerint az emberiség történelmének hajnalán a Földet más világból származó értelmes lények látogatták meg, akik nyomot hagytak (hogy lássa, akinek van szeme) mind a Föld, mind pedig az ember ábrázatján. Korunk eme új interdiszciplináris tudományának megalapítója Erich von Däniken. Minthogy már A paleoasztronautika elvi megalapozása című fejezetben az áll, hogy „következtetései nézetünk szerint erősen túlzottak s olykor megengedhetetlenül felületesek”, s ezért „a paleoasztronautika konklúzióiról szólva a továbbiakban a hangsúlyt nem Däniken érvelésére helyezzük, hanem Däniken módszerére”, a továbbiakban a hangsúlyt magunk is Däniken módszerére helyezzük.
(Előbb azonban pár szót róla magáról. Dänikennél a legmegrázóbb az ő mártíromsága. Sokak állítása szerint korunk legzseniálisabb hipotézisének szerzőjét a szakemberek csak azért nem veszik komolyan, mert amatőr. A tudománytörténet Schliemantól kezdve – akit Dänikennel kapcsolatban a legtöbbet idéznek, mert szintén egy mítosz nyomán indult el – Franklinig, Faraday-ig és Ostwaldig valóban sok nagy autodidaktát ismer. Kockáztassuk meg azonban azt a véleményt, hogy korunk ma tematizált, alapos kutatást és költséges berendezéseket feltételező tudományában az amatőrök csillaga letűnőben van. Ráadásul Däniken abban különbözik a nagy autodidaktáktól, hogy szaktekintélyek után futkos, elméletét a velük készített interjúkból szűri le. S az már szinte mellékesnek tűnik, hogy egyik nagy amatőr sem sütkérezhetett az anyagi siker fényességében hipotéziseinek közlése után, de még azok igazolása előtt. Itt is visszájára fordul a dolog, ugyanúgy, mint amikor – majd meglátjuk – Däniken mítoszt rombol.)
Most pedig elemezzük a módszert. Egyik eleme a miért ne?, a másik az analógia. Íme, mivé válik paleoasztronautológus-szemmel vizsgálva az ősrégi indián legenda: „Queczalkoatl máglyára lépett és elemésztette magát; szíve felszáll” az égbe, s a reggeli csillag lett belőle«. Ez a változat már rendkívül sokatmondó – olvassuk – csak azt, hogy »elemésztette magát« kell a primitív logikának tulajdonítanunk, amely nem fogja fel, hogy a »máglya«, amely Queczalkoatl alatt kigyulladt, miután fellépett rá (s miért ne lett volna űrrakéta?) nem kellett hogy szükségszerűen eleméssze utasát” (301. old.). Tehát csak azt kell a primitív népek logikájának tulajdonítani, a többit nem. S az is igaz lenne, hogy a máglya: űrrakéta? Miért ne? S ez az alapos és megfontolt „miért ne?” a könyvben ismertetett számos újszerű alhipotézis alátámasztására szolgál cáfolhatatlan érvként.
Íme röviden: Ezékiel turbopropelleres járművön látta leszállni az isteneket; Szodomát és Gomorát idegen lények pusztították el; Mózes istene űrhajós volt, aki a frigyládának mint adóvevő készüléknek a segítségével állott kapcsolatban az űrhajósok vezetőjével, az állatáldozatra pedig azért volt szükség, mert az állatok vére jó elektrolit az akkumulátorok számára. És egy epizód gyanakvó paleoasztroapák számára: amikor Lámekh egy szép napon hazatér, felesége kakukkfiókával várja; kiderül, hogy a kisded Noé szülőapja – idegen világból őket megmenteni jött – törzsnemesítő. Miért ne?
Most pedig figyeljük meg Däniken „analógiás” bizonyító módszerét, a deduktív-induktív logika gyöngyszemét. Képzeljük el, hogy űrhajósaink leszállnak egy idegen bolygón, ahol primitív faj él. Mit tesznek, hogyan viselkednek ott?” („Az analógia nyilvánvaló” – olvassuk a kommentárt. Mi így fogalmaznánk: elértettük a célzást. Az analógia célja annak bizonyítása, hogy a Földön jártak értelmes lények. A gondolatmenet pedig ellenállhatatlan, csak hogy egy kicsit önmagába visszatérő). Mi nyilván úgy viselkednénk az ilyen bolygón, ahogy feltételezésünk szerint (de mit beszélünk? – földi nyomaik szerint) ők viselkedtek a Földön. Tehát ők úgy viselkedtek a Földön, ahogy mi viselkednénk egy idegen bolygón. Tehát ők egy idegen bolygóról jöttek. (Lazításnak engedtessék meg egy saját hipotézis ismertetése. A helyességet bizonyító módszer logikáját – ha ugyan a nyilvánvalóság hiánya szükségessé teheti a bizonyítást – a kötet ihlette. Hipotézisünk szerint a Földet valamikor értelmes, de testetlen lények látogatták meg. Ami hiányzott az egyiknél, megvolt a másiknál – a lények kereszteződtek az emberrel: törzsnemesítést hajtottak végre. A lények tiszta értelem voltát az is alátámasztja, hogy létezésüknek eddig semmiféle anyagi bizonyítékát nem találták. A hipotézis cáfolhatósága tehát nem bizonyítható, ergo a hipotézist el kell fogadnunk.)
Látható, hogy feltételezésünk nem sokban különbözik a Dänikenétől: a Földön hajdanában űrhajósok jártak, akiket az emberek hatalmuk miatt istenként tiszteltek. Az istenek kereszteződtek az emberrel – így jött létre a homo sapiens. Az istenek számos tárgyi nyomot hagytak maguk után, emlékezetüket pedig a különböző népek legendái, mítoszai őrzik. Ezek közül is Däniken rendkívül tanulságosnak tartja a Bibliát.
Hipotézise helyességének legfőbb bizonyítéka – mint láttuk – az, hogy nem cáfolható. Ezért cáfolat helyett néhány általános ellentmondásra hívjuk fel a figyelmet.
1. Amikor Däniken oly nemesen küzd az antropocentrizmus ellen („nem tételezhetjük, hogy a Föld az egyetlen lakott bolygó” – és tényleg nem tételezhetjük), nem veszi észre, hogy ő maga még antropocentrikusabb, amikor feltételezi a „vendégek” alkati és logikai antropomorfiáját.
2. Däniken a demitizálás igényével lép fel, de csak annyiban demitizál, amennyiben megfoszt a mítosz poézisétől. Érdemileg azonban nem a mítoszok misztikumát semmisítgeti, hanem új mítoszt alkot modern, előregyártott anyagból. S a mítosznak éppen a mítosz-lényegét: az idealizmusát hagyja meg. Mert mi másnak nevezhető a fejlődéstörténeti deus ex machina, a kívülről elindított emberi fejlődés hol gyermekded, hol lidércnyomásos képzeteinek ez a rendszere?
3. Bibliamagyarázatával Däniken a vallás keletkezésének rejtélyére is megadni véli a választ. Holott a vallás keletkezése nem magyarázható egyetlen eseménnyel, az alapprobléma éppen az emberi és társadalmi tényezők tisztázása. Ami pedig a „papi kódexet” illeti, amit Däniken oly nagy előszeretettel tekint riportkönyvnek, ma már a vallástörténészek közül senki sem kételkedik benne, hogy a Biblia szemlélete mögött az ókori Kelet – szükségképpen antropomorfizáló – mitológiai szemlélete áll.
4. Däniken példatárának eseményei nem csak térben (Egyiptomtól Peruig – a hinduk kimaradtak), hanem időben is rendkívüli szórást mutatnak. Végül is mikor jártak itt vendégeink? Vagy többször is felkerestek? Véleményünk szerint a magyarázat általánosabb, és mégis egyszerűbb: arról az – Edwardsnál is megfigyelhető – igyekezetről van szó, hogy minden korból és mindenhonnan, minden olyan adatot összegyűjtsenek, amely a „nagy hipotézist” nem cáfolja. Ezeknek az adatoknak a száma pedig valóban nagy. Ezeknél az adatoknál csak azok számosabbak, amelyeket – tudatosan, elfogultságukban, vagy ignoranciából – mellőznek.
Befejezésül mindkét hipotézisről mondjuk el, hogy nem elvi helyességük vagy helytelenségük az, ami töprengésre késztetett (hiszen ezt apriorisztikusan amúgy sem lehet eldönteni), hanem a szerzők érvrendszere, illetőleg módszere. Márpedig ha ezt megvizsgáljuk, könnyen rájöhetünk, hogy ezek az állítások: hipotézisnek is túl kevesek.
Mítosz születik? Mese csupán. Mi marad hát az egészből? Számunkra a lelkiismeretfurdalás, a rossz szájíz és a nyugtalanság. A lelkifurdalás amiatt, hogy jelen írással talán máris túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk valaminek, ami erre méltatlan. A rossz szájíz amiatt, hogy akik kezdtek megtanulni a tudomány s a költészet szemével nézni az égre, most valamiféle megváltást várnak onnan. S a nyugtalanság amiatt, hogy neurotikus korunkban, amelyben az ember annyi rendkívülin ment át, hogy a rendkívülit már inkább elhiszi, mint a valószínűt, az evadációs hajlam újabb zugot találhat, amelyből nem látni a valós gondokat s az igazi örömöket.
S a szerzők, Edwards és Däniken számára mi marad? Az, amit az előbbi könyvének címe szinte cinikusan kifejez: Flying objects – serious business (A repülő tárgyak – komoly dolog). A business szó jelentése: ügy, dolog – üzlet.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
A képek az Új Hét szerkesztőinek munkáját dicsérik.
