Napra kereken negyven évvel ezelőtt Hajdu Győző első oldalon induló cikket közölt A Hétben Kortársunk, Eminescu címmel. És most ezt a csepegő írást újraközölte az Új Hét! Megbolondultunk volna? Minden külön és további minősítés nélkül: ezt az erkölcsi szemétládát? Aki ráadásul azt a cikkét azért írta, hogy a feleségét népszerűsítse?
Ha volt valaki, akinek a neve elképzelhetetlen lett volna a bukaresti hetilap hasábjain, az ő volt. Ismertek a „Földes-ügy” körülményei. Amennyire szerettük Földes László főszerkesztő-helyettesünket, annyira megvetettük azt az embert, akinek vezetésével őt kicsinálták. (Arra persze nem gondoltunk, hogy ha azokban a zavaros időkben nem az történik, ami történt, talán Földes Laci nem lett volna a kollégánk, talán A Hét sem lett volna.) Iszonyatos idők voltak, senki sem maradt teljesen tisztán – de Hajdu Győző önként, kéjjel nyalt, nemcsak parancsra, hatalomvágyból mindenképpen.
És mégis megjelent a lihegése A Hét első oldalán, 1983 decemberének idusán! (Azon a vészjosló napon, amelyen Nagyszombaton 1704-ben Rákóczi kurucai vereséget szenvedtek a labancoktól, 1848-ban pedig a forradalom honvédserege a császáriakkal szemben…) Hogy történhetett?
Úgy történhetett, hogy 1983 októberében maga Ceausescu 2 tudósakadémikus analfabéta megmerényelte A Hetet, leváltották a főszerkesztő Huszár Sándort és helyettesét, Horváth Andort. 1983-ban a 43. számot még velük az élen állítottuk elő, a 44. szám kolofonján már ez állt: Főszerkesztő Lászár Edit, Főszerkesztő-helyettes Barabás István. (Mindketten az Előrétől jöttek.)
És a tragédia után hét héttel A Hét közölte Hajdu Győző lelkendezését. El lehet olvasni. Mennyire ujjonghatott a kaján karaktergyilkos! Bizonyos szempontból ez a szentségtörés jobban megrázott, mint a fordulat, amelyet a lap vett. Minek felidézni akkor? Két okból, nem mintha lenne tanulság: az egyik az, hogy az Új Hét a régiről minden sorsfordulatot dokumentálni szeretne. A másik az, hogy ugyanabban a lapszámban megjelent a kedves, okos, becsületes Szász János nekrológja a nagy költő, Nichita Stanescu halálakor. Így is lehet írni. El lehet olvasni ezt is. A viszonylag fiatalon eltűnt Nichita nem volt és a fordulat után nem lett volna olyan soviniszta, nacionalista „hazafi”, mint „a román költészet Esthajnalcsillaga”…
A szemétládáról pedig ezután tényleg egy szót sem!
