Látom ám, hogy többen köszöntik Nagy Miklós Kundot, aki három napja, december hatodikán töltötte a nyolcvanat. Írtam neki én is, nem azért, mert hetedfél évtizede ismerjük egymást az enyedi iskolaudvarról, hanem mert minél öregebbek vagyunk, annál inkább várjuk a megerősítést, hogy még fontosak lehetünk, legalább egymásnak. Nekem ez még szükségesebb: hogy ilyen megerősítéseket küldjek.
Hanem most, hogy a nyilvánosság előtt is megszólalok róla, teljesül az a régi vágyam is, hogy közzétegyem a megemlékezésemet, amit a kolléga hetvenötödik születésnapjára írtam egy – a kedvéért orvul szerkesztett – helyes kis emlékkötetbe. (Múzsák és mikrofon, Írások Nagy Miklós Kund 75. születésnapjára, Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány – Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2018)
Ágoston Hugó: NMK
Nagy Miki talán az első volt az egy évvel fölöttünk járó osztályból, aki feltűnt nekem, akit beazonosítottam. A helyszín természetesen Nagyenyed, a kollégium udvara, a főépület és a Bagolyvár között, meg a Tornakert a páfrányfenyők (ősi fafaj, Gingko biloba!) által őrzött tornaterem fölött, a temető alatt.
Időpont: hatvan évvel ezelőtt. Azért mondom!
Mi, fikák alig iskolakezdet után, hetekig tébláboltunk megilletődötten, tojáshéjjal a fenekünkön, bámultuk különös tisztelettel a nagyobbakat és még különösebb tisztelettel az igazi enyedi iskolatársakat: akiknek nem jutott az intri (internátus, bentlakás) és a vityi (konviktus, diákmenza) örömeiből, akik otthonról hozták a tízórait és a magabiztosságot. Hát még ha fociztak vagy kézilabdáztak, amit mi is felette szerettünk volna! Miki mindkét sportot derekasan űzte, kitűnt eleven mozgásával, felnőttes megoldásaival. Mintha a labdát is ő hozta volna… Megjegyzem, akkor – és még jó ideig – nem tudtam, hogy ő Kund is.
Mindabban, amit első emlékként fentebb felidéztem, tulajdonképpen benne vannak a róla alkotott képem legfontosabb elemei. Nagy Miklós küzdő alkat, fáradhatatlan
csapatmunkás, alapos, mozgékony, és hogy mindjárt úgy mondjam ez ünnepi alkalommal: megbízható ember, akiről tudhatjuk, hogy ha valamibe belefog, tisztességesen be is fejezi.
Életünk és munkánk során nem kerültünk közel egymáshoz, bár később a szerkesztői pálya őt is beszippantotta, és akkor már – merem remélni: kölcsönösen – olvastuk
egymást, nagyjából tudtunk egymás dolgairól. Mindennél erősebb kapocsnak viszont ott volt, ízlésen, szemléleten és a köznapi viszontagságok nyomain túl megmaradt és megmarad az, amit kívülállók nem könnyen érthetnek meg: Nagyenyed és a kollégium sajátos szelleme, mondhatni az enyediség egyedisége.
Mert sajátos a református kollégium múltja és épülete, benne a könyvtárral és a természetrajzi múzeummal; sajátos az iskolaalapító Bethlen Gábor történelmi szerepe,
szellemének üzenete korokon át; sajátos volt az oktatói szemlélet, amelyet felejthetetlen tanáraink érvényesítettek hatalmas felkészültséggel és szeretetteljes szigorral. Elég
mindezt felidézni, egy nevet, egy eseményt felvillantani, és az ember lelke megtelik… hogy is mondjam… e sajátos közösség és közelség melegével – és akkor már azt kell mondanom, hogy Nagy Miki nagyon is közel áll hozzám, mindazzal együtt, amit
eltérő sorsunk, világlátásunk, eltérő tapasztalataink jelentenek.
Szerepvállalásai közül hármat emelnék ki őszinte elismeréssel.
Az első, amihez szakmailag is hozzá tudok szólni: szerkesztői-újságírói, lapvezetői munkája, s főleg az a bizonyos nagy hagyományú heti melléklet. A Múzsa divatos szóval
brandet jelent már; meggyőződésem, hogy hétvégeken sok olvasó oda nyitja ki a lapot. Találni benne szépszámú kundi és munkatársi búvárkodást, és szerencsére minimális
bulvárkodást. Rangot ad a lapnak.
A másik a (képző)művészeti „ismeretterjesztő” tevékenysége. Magam tudományos ismeretterjesztő volnék (tulajdonképpen inkább valék), tudom, mit jelent örökös
készülésben és készültségben, stílus- és önkeresésben ez a munka. Persze mindegyik válfajához külön tanulmányok, vonzások és képességek szükségesek. És csak megjegyzem szerényen: kíváncsi volnék, vajon Miki könyveinek a Wikipédián is olvasható listájából hány címet tudna emlékezetből felsorolni…
Végül, de talán elsősorban Nagy Miklós sokrétű munkájához tartozik a város egyik legjelentősebb közéleti-kulturális intézménye, a Bernády Alapítvány ügyeinek vitele.
Mondhatnám, a kultúrának az a közösségi szolgálata, amelyhez, bevallom, én soha nem éreztem sem vonzalmat, sem tehetséget. És/de szememben épp ezért külön tiszteletre méltó. A vásárhelyiek aligha találkozhattak a kultúra dolgosabb, következetesebb misszionáriusával, mint Nagy Miklós Kund.
Nem célom leltározva kiemelni NMK működésének e három dimenziójából illusztratív adatokat, eseményeket, teljesítményeket, abban azonban biztos vagyok, hogy mindháromnak alapja egy olyan képesség, amelyet egymagában szerencsés adottságnak kell tekinteni: Nagy Miklós csalhatatlanul megérezte Marosvásárhely
bonyolultságában egyszerű és egyszerűségében bonyolult polgári közösségének az igényeit, az igényszintjét, a hagyományhoz és a modernitáshoz való viszonyát, és képes
volt annak szolgálatába állni és megfelelni neki. Egyáltalán nem meglepő, hogy városunktól visszakapta-kapja a tiszteletet és szeretetet, amit ő nyújt a közösségnek.
A kölcsönösség a tiszteletben és a szeretetben nagy érték! Ezt a mi háborúban született, fordulatos sorsú nemzedékünk mindennél többre becsüli. Mi egyebet kívánhatunk tehát az ünnepeltnek, a Nagy Miklós Kund nevű intézménynek fennállásának háromnegyed évszázados évfordulóján, mint még egy negyedet ennek a kölcsönösségnek
a jegyében?!
Miki drága, köszönet, hogy támogattad, amíg tudtad, szerény „megosztó élményportálunkat”, tudatom, hogy a „még egy negyed” részemről most is érvényes! És biztos vagyok benne, hogy odaátról Ágoston Vilka részéről is.
Ágoston Vilmos: A mosoly hatalma
Az idén ünnepelték Marosvásárhelyen a területi rádió alapításának 60. évfordulóját. Ebből közel hat éven át én is ott dolgoztam, az immár 75. évét töltő Nagy Miklós Kund
művelődési rovatvezető osztályán. Miként emlékszem rá? Úgy, ahogy fiatalosan kijön a hajnali eligazító gyűlésről, és mosolyog.
Néha sápadt volt, fájt a feje, hányingere volt az egésztől, de ha megkérdeztük, úgy tett, mint az amerikaiak: mosolygott. Nyíltan, barátságosan. Néha zavartan, ha valami nagy zűr volt. Néha csak úgy, maga elé. Mosolya mögött ott volt: tudjuk mi, amit tudunk… Aztán mondhatnak, amit akarnak. Merthogy úgy lészen, ahogy lészen, de mégsem úgy!
Ma már a fiatalok nem is érthetik: milyen magnó? Hova ment? Hogy az egy hatalomellenes trükk volt! Kijátszottuk a „területi rádió” korlátozását. Nekünk tilos lett volna elhagynunk az öt megyét. „De kérem, nem mi, hanem a hallgatók kérték…”
Hát utazunk. Országos rádió lettünk egy banális, semleges, Megy a magnó vándorútra címmel. Kimondatlanul is tudtuk: a magnó azért ment vándorútra, hogy megtalálja a magyarokat Bukaresttől Szatmárig. Egy darabig a „határon túli magyarok” is hallgathattak minket. Ilia Mihály irodalomtörténész gyakran jelezte Szegedről, hogy hallgatta a műsort. Igazán jólesett. Írók, képzőművészek, zeneszerzők szólalhattak meg, filozófusok, alkotók és mérnökök. Akikhez mind eljutott a mikrofon. Ez egy liberális, demokratikus műsor volt a diktatúra rádiójában.
És mindezért Nagy Miklós Kund tartotta a hátát.
Nagy Miki mosolya elkísér az amerikai autópályán, amint Trumpot hallgatom, és száguldok unokáimmal az iskolába. Tudjuk mi, amit tudunk… És sokatmondóan,
köszöntve összemosolygunk.
