Romániában, Erdélyben, Marosvásárhelyen, magamban.
Azon a pénteki napon (241206) az Alkotmánybíróság megmentette az országot, megsemmisítve az államelnök-választás első fordulójának eredményét, előírva a procedúra újrakezdését. Példátlan, sorsfordító gordiuszi döntés volt, egyben bátor, felelősségteljes lépés egy vészterhes helyzetben. Azoknak a döntéseknek egyike, amelyek azonmód történelmivé válnak.
[„A védelem- és biztonságpolitika valamint a rendvédelem a virtuális térben zajló konfliktusok modellezésekor hiányos, azaz nem teljes információs környezettel kerül szembe. A hidegháborús környezetben kifejlesztett infrastrukturális környezet és a konfliktusok modellezése ma éli virágkorát. A világháló nyújtotta feltételek és szolgáltatások gyorsuló növekedése és fejlődése, az anonim és önszerveződő hálózatok, valamint a mobileszközök elterjedése új kihívásokat jelent.” Koudela Pál: Játékelmélet a kiberbiztonságban, in: Haditechnika, 2019. Azoknak is, akik szakmai szinten érdeklődnek, azoknak is, akik most fanyalognak…]
Elsősorban annak örültem, hogy vasárnap nem kell szavaznom. Gyűlölöm amikor két rossz közül kell választanom. (Ne mondják, hogy minden helyzet ilyen!) Most viszont, mintegy akaratom ellenére, mégis elmentem volna szavazni: egy olyan jelöltre, aki meggyőződésem szerint alkalmatlan az államfői tisztségre. (Ne mondják, hogy alkalmas, mert nem az, ráadásul őt is titkos erők mozgatják.) Hozzáteszem bátran: aki egy csak részben másfajta veszélyt jelentett volna. Azt mondanám, még egy golyó elsüvített Románia füle mellett.
Szóval, vasárnap van, berendezkedhetek egy kis főzésre, zenehallgatásra, meccsnézésre, akár hírek hallgatására-nézésére, telefonálgatásra, rakosgatásra. Miért ne, bár képtelennek tűnhet: olvasásra.
Örültem, hogy Mikulás napján Klaus Iohannis államelnöknek tíz év lébecolás után megjött a bátorsága egy államférfiúi tetthez, miután ehhez – a „rendkívüli helyzetekben rendkívüli intézkedések szükségesek” elv alapján – Antony Blinken amerikai külügyminisztertől megkapta a végső lökést. (Trumpig még egy kicsit lélegezhetünk…)
A román Alkotmánybíróság egyhangú bátorságára abszolút szükség volt ahhoz, hogy a romániai alapintézmények tehetetlensége, bizonytalankodása, ha nem éppen cinkos passzivitása ne vezessen végzetes kifejlethez. Átfogó intézményi reformra van szükség, hogy az Alkotmánybíróságnak ne kelljen átvennie az igazságszolgáltatás, az adóhatóság és a biztonsági szolgálatok stb. szerepét.
Azt azért mégis több „megértéssel” fogadhatnánk, hogy bizonyos intézmények nem csaptak le „azonnal” Georgescura, híveire, támogatóira, megbízóira stb. Nem kell különösebb jogi végzettség annak megértéséhez, hogy az adatgyűjtés szakaszában, amíg az összes (legalábbis minél több: elégséges) információ, bizonyíték rendelkezésre nem áll, nagy hiba lenne – akár hisztériásan rikácsoló újságíró lányok követelésére – nyilvánosságra hozni részeredményeket; és ki ne hallott volna az in flagranti, a tettenérés jelentőségéről? Az Alkotmánybíróság döntését így is élénken vitatják, talán sérülhetett is egy kicsit a demokrácia meg az áttetszőség nemes elve, de jobb, hogy így történt, higgyék el. Háború van, ez kétségtelen, Ukrajnában véres, nálunk hibrid háború dúl, és/de abban nincs különbség, hogy mindkét oldalon vannak áldozatok, hogy az agresszor nem győzhet – és az is, hogy itt is, ott is lehetnek árulók. (Lásd az utószót!)
Ha már itt tartunk, súlyos bűne az egész román politikai rendszernek és a médiának is, hogy az elnökválasztási kampány alpári szócsatákban, gyűlöletteli vádaskodásban, cirkuszi gesztusokban merült ki. Jellemző fontos mozzanata volt, amikor a fentebb név nélkül említett (végül második helyezett) elnökjelölt botos-trollfarmos csalással vádolta meg a mezőnyben egyetlen alkalmas – független – riválisát, gyakorlatilag kiiktatva őt. Hogy utána kiderüljön, világméretű, államcsíny-kísérlettel felérő TikTokoskodó szervezett csalás röpítette az élre Moszkva misztikusan buggyant beépített emberét.
Ahogy a romániai politikai válsággal kapcsolatos hírekben, tudósításokban, kommentárokban egyre gyakrabban hangzik el Orbán Viktor neve, mind többször gondolok az RMDSZ-re, Kelemen Hunorra. Mit fog csinálni és mit fognak vele csinálni, ha politikai és nemzetbiztonsági szinten fogalmazódik meg az, ami már több mint látszat: vajon Orbán Viktor (Vlagyimir Putyin eszköze) akarva-akaratlanul nem Románia destabilizálása érdekében dolgozik? Tény: a román kormány nem oroszpárti, a magyar hangsúlyosan az, a román kormány nem EU- és NATO-ellenes, a magyar hangsúlyosan az. Orbán meg lehet győződve róla, hogy az általa lekenyerezett RMDSZ (és az erdélyi magyarság) is az , de a román vezetés, beleértve a titkosszolgálatokat, ezt mélyebben értelmezheti. Egy destabilizált Románia halálos veszélyt rejtegethet a romániai magyarság számára. De akár kevésbé feszült helyzetben is, Orbán oroszpártisága, EU- és NATO-ellenessége könnyen az RMDSZ belső politikai elszigeteléséhez vezethet, kiváló választási eredményei ellenére. Szerencsére nem értek az ilyen szubtilis dolgokhoz, remélhetem, hogy alaptalan az aggodalmam.
Akár ide tartozónak tekinthetjük az AUR (Románok Egyesüléséért Szövetség) látványosan, a választási kampány során stratégiaként meghirdetett középre húzódását. Nem tudom, hogy örülök-e ennek, de tény, hogy Simionék jó ideje nem (bevallottan) magyarellenesek. Igaz, hogy az AUR szélsőjobb alakulat, feltételezhetően az új szeku köpönyegéből bújt elő, szuverenizmusa az orbánit kopírozza, Ám! Simion a News.ro szerint azt mondta, az AUR nem szeretné káoszt, és fontos, hogy nyugalom legyen és Románia demokratikus ország legyen, amely „a szabad világ része, az Európai Unióban és a NATO-ban”. Írja/idézi a Transtelex. Igaz az is, hogy az AUR vezetősége továbbra is támogatja Georgescut, de ez most olyan, mintha Vadim Tudort támogatná Iliescuval szemben. „Következetes” gesztus, de a misztikus vízimádó, földönkívüliekkel randevúzó ENSZ-alkalmazottnak már annyi – vége, kaput, gata. Annyi, mintha a dákok istene támogatná. Ennél jóval fontosabb, hogy Meloni EP-frakciójának tagjaként az AUR Ukrajnát támogatja Oroszországgal szemben, mint láttuk – és mint a kampány során hangsúlyozták – Románia sorsát az Európai Unióban és az Atlanti Szövetség keretein belül képzelik el; vagyis ha az AUR szélsőjobb, akkor az Orbán által összekutyult Patrióta képviselőcsoport tagjaként a Fidesz ultrajobb. (Ott is a B-közép…) Vajon ezzel nem nő meg az AUR koalíciós „vegyrokonsága”? Mikor zavarban vagyok, kényszeresen számolni kezdek: a december elsejei parlamenti választásokon első három helyezett (PSD, AUR, PNL) képviselőinek száma mindkét házban meghaladja a 66 százalékot. AZ USR örök kellemetlenkedő, nagyravágyó alakulat; az RMDSZ mindig is fontos volt a parlamentben az „etnikai béke” végett (nem mellékesen sokan a legértettebb és legkulturáltabb romániai pártnak tekintik, miniszterei pedig mindig kiválóan teljesítettek)… de hát Gyurcsány… akarom mondani Orbán.
Egyáltalán nem örülök annak, hogy az RMDSZ most már a (román) szélsőjobbnál is közelebb áll a (magyar) ultrajobboldalhoz. Ne képzeljük, hogy ez nem téma a román kormányban, titkosszolgálatokban és a világ kancelláriáiban, hogy a világ titkosszolgálatairól ne is beszéljünk. Ennek nem lehet örülni.
Utószó
Nagy kedvencem, Jorge Luis Borges egyik megrendítő írása Az áruló és a hős, bizonyára sokan ismerik. Rövid, sűrű történet az identitás, a történelem és az árulás fogalmai körül. Egy Ryan nevű történész kutatásait követi, aki a 19. századi (fiktív) ír szabadságharc rejtélyeit próbálja felgöngyölíteni.
Ryan az ír szabadságharc legendás mártírjának, Fergus Kilpatricknak a halálát vizsgálja. Kilpatrick egy színházi előadás során, a közönség előtt halt meg, és mártírként tisztelik, mivel halála nagyban hozzájárult a nemzeti ügy sikeréhez. Kutatásai során azonban Ryan meglepő felfedezést tesz: a forradalom vezetői valójában megszervezték Kilpatrick halálát, kiderült ugyanis, hogy bár karizmatikus vezető volt, Kilpatrick titokban árulást követett el a forradalom ellen. Hogy megőrizzék a lázadás lendületét és hősies narratíváját, társai úgy döntöttek, hogy saját hősükből csinálnak mártírt, és végrehajtották az áruló kivégzését hatásos, színpadias keretek között.
A novella azzal zárul, hogy Ryan eldönti: elhallgatja az igazságot, mivel annak nyilvánosságra hozása tönkretenné a nemzeti mítoszt és az ír szabadság harcának szimbolikus jelentőségét.
Mint ennyiből is kiviláglik, Borges a történelem narratívájának manipulálhatóságát vizsgálja. A történelmi igazságot gyakran a kollektív érdekeknek és a mitológiáknak rendelik alá. Hogy kik? Jó kérdés. Érjük be annyival: a kollektív érdekek képviselői. Akik maguk is lehetnek árulók és/vagy hősök. Akár egy személyben. A hősök mítoszai gyakran az árulás és az emberi gyarlóság elfedéséből születnek. A viszonylagosság feloldódik, az embereknek felszabadító történetekre van szükségük.
Ryan dilemmája, mert ő a novella fő alakja, a történelmi igazság és a nemzeti érdekek között feszül, ami univerzális kérdéseket vet fel a történelemírással kapcsolatban.
Írásával Borges arra ösztönöz, hogy bátran kérdőjelezzük meg a történelmi hősökről és eseményekről alkotott parlagi vagy akár romantikus képet, és gondolkodjunk el az igazság áráról. (A történelmi hűség megköveteli, hogy a fenti leírást a gépi intelligencia segítségével fogalmaztam, szerkesztettem – a szerző.)
Vasárnap este van, sőt… Ma elolvasom újra Az áruló és a hőst, ha lesz időm a hírektől.
