A vébé nagy esélyesének kikiáltott Argentína első csoportmérkőzésén kikapott, és véleményünk szerint közelebb áll a kieséshez, mint a továbbjutáshoz.
Nehéz bármi eredetit mondani, amikor ebben a pillanatban is egymillió billentyűzet erről kerepel, egyetlen gondolatunk van a megameglepetés okáról: Jorge Luis Borges, Ferenc pápa (szegény) és Lionel Messi országának a válogatottja, az Albiceleste: a nagyon kevesek egyike, amelyikben nem szerepel színesbőrű játékos. A dánok kivételével még az európai résztvevők is tele vannak migránsivadékokkal.
Elméletünk alátámasztására idézzük fel, hogy az első két katari meccsen (Katar – Ecuador, Anglia – Irán) összesen tíz gól született, s abból az első hetet fekete játékosok rúgták, az utolsó angol gólt is csak azért egy fehér, mert önzetlen csapattársa tiszta helyzetben kapuralövés helyett inkább vele pöcköltette be a labdát.
Az argentinok a találatot is egy kétes tizenegyesből szerezték, a FIFA tagországaiban kábé nyolcvanezer olyan játékos van, aki berúgta volna; a szaudiak viszont (akiknek egyáltalán nem kedvezett a bíráskodás) szép, lelkes gólokat lőttek, kettőt is öt percen belül.
Sokan gondolnak most arra, hogy 1990-ben is kikapott Argentína az első mérkőzésén (a „fekete” Kameruntól, bizony), hogy aztán döntőbe jusson; innen pedig egyenes vonalban az azelőtti, 1986-os vébére, amikor Mexikóban Maradona diadalmenetben vezette hazája válogatottját, amely neki köszönhetően szerezte meg második világbajnoki győzelmét. Ekkor – a Wikipédia költői leírásában – öt gólja közül a két leghíresebbet az Anglia elleni negyeddöntőn szerezte. Először kézzel juttatta a hálóba a labdát („Isten keze”), majd az évszázad góljának megválasztott találatával, mely során végigcselezte magát szinte az egész pályán. Utána kikiáltották a világ legjobbjának, majd minden idők legjobbjának – karrierje végén aztán a Pibe D’Oro, az arany fiú nyíltan drogozott, ámokfutott, viszálykodott, zsigeri ellenszenvünket nem azonban nem ezzel váltva ki, hanem az említett csalással.
Szóval Isten keze… (Ez még a nagy focidrukker Ferenc pápát sem ábrándította ki a drogozó surmóból, megbékélt a gyalázattal!) Olyan, mint Adam Smith „láthatatlan keze”, ugye, amelyik – rejtett visszacsatolásos folyamatban – a piacot irányítja (nb. a tökéletes verseny feltételei között); szóval metaforáról van szó, amely Maradona esetében egy ordas csalás legitimációját szolgálta. (Ha akkor létezik a VAR, Argentína, meglehet, nem lett volna világbajnok.) Isten keze – ehhez hit kell, mélyen vallásos hit: a Jóisten nem csak hogy velem, velünk van, de meg is semmisíti az ellent. (A sport nulla összegű játék.)
Isten keze vezeti Oroszország „különleges hadműveletét”, Isten keze lopja el az utolsó fillért a magyar NER-ben a hipnotizált, manipulált nyájtól? Isten keze teszi a politikát vérmes szurkolássá, amely fittyet hány a fair play – akár a jó értelemben vett politikai helyesség – eszméjének és eszményének? „ A foci nem politika” – mondja cinikusan Orbán Viktor, miután sálja „kiverte a biztosítékot”… Dehogynem, ő maga tette a legtöbbet, hogy kihasználja politikailag.
Reméljük, Messinek nem lesz szüksége ilyen isteni támogatásra. Eddig nem volt, és Maradonát a rekordjaival szerencsére túlszárnyalta. Nem is vele van a baj, hanem a csapattal. Vették észre, hogy alig van cserejátékosuk? Hogy bizonytalanok, erőtlenek? Reméljük, valamit azért csak mutat a La Scaloneta. Nem csak számukra lenne megalázó a korai búcsú.
Visszatérve, jó ideje meg vagyunk győződve róla, hogy a feketék világválogatottja legyőzné – fociban is – a fehérekét. Még az is elég lenne, talán, ha csak az angol, a francia, a portugál és a holland bajnokságból válogatnánk, bár a brazilok fontosak lehetnének.
Nem maradhattak el a mémek
Ronaldo a VAR-ószobában
Megváltozott a nemzeti zászló
Messi sült csirkét szorongat
Csereajánlat
