[Agónia. Így kezdődik, így ölel magához fokozatosan. Tudom, mert érzelmileg pont gyakorolom. Csendesen, magamban, itt-ott kompenzálva, diszkrét köhögéssel (Új Hét) leplezve a fulladozást.]
Kívülről nézve – pláne határon kívülről – nehezen érthető, mi történik a Telexnél. Persze, közhely: nem most kezdődött. De már a kezdetkor kezdődött? Beleégett a sorsa a kezdetbe? Az a lényege, amit most a Telex távozó alapítója és korábbi társfőszerkesztője (Munk Veronika egy szlovák cégcsoporthoz igazol) közösségi oldalán úgy fejez ki, hogy – mindössze – „történelmi kuriózum” (volt) az egész kaland? Valamilyen eredendő bűn kíséri, kísérti?
Túlságosan patetikus kérdések. Emlékszünk az Index „megszűnésére”, a (majdnem) testületi lemondásra, kilépésre, majd az „önösszeszedésére” (szegény, szegény szeretve utált, utálva szeretett Balogh Edgár…), végül megmaradására a biztos anyagi és politikai támogatási háttérrel. A magasabb színvonalat képviselő akkori szökevény társaság, amely rövid idő alatt elképesztő sikereket ért el: most éppen ebben szenvedhet hiányt. A Telex politikai támogatásra eleve nem számíthatott, nem is igényelte, az anyagi támogatás pedig – s azzal összefüggésben vagy sem a belső kohézió – meggyengülhetett.
Trendről, folyamatról van szó, ne legyen igazam, hogy ez a fő ok, és a Telex még jó ideig fennmarad. De az tény, hogy ha tovább gyengül, akkor annak áldozatul eshet elsősorban a mi Transtelexünk, a legjobb erdélyi magyar elektronikus sajtóorgánum.
Féltem, minél törvényszerűbb mindaz, ami vele és velünk történik. Erdélyi népünk nem támogat egy ilyen szabad, kritikus, témaérzékeny oldalt, mert rég beéri azzal, hogy azt mondják neki, amit hallani akar, azt akarja kapni, amivel beetették. Szabad, kritikus, problémafelvető – pont ezt utáltatták meg vele; és – akár magyarországi példák sokaságát is lehetne rá idézni – egyenesen zavarja az ápolt stílus, a kulturált hang, talán még a jó helyesírás is.
A Transtelex az utóbbi időben nap mint nap küldi a segélykérés jeleit. Ahogy a grafikont nézem, egy hét van még, az érkező támogatások alig érik el a takaréklángon való működéshez szükséges összeget. A szerkesztőség létszáma alacsony, két-három ember még nélkülözhető, de előfordulhat, hogy egyesek más, biztosabb állás után néznek. A rossz hangulatnál, lelkületnél egy lap számára nincs bomlasztóbb.
Nem tudom elképzelni a Transtelexet Vig Emese, Tőkés Hunor, Gál László, Tóth Helga és a többi derék fiatal nélkül, és nem tudom elképzelni erdélyi magyar sajtónkat a Transtelex nélkül. Valószínű, hogy a magyarországi balliberális politikai oldal a századrészét sem tudná biztosítani annak a támogatásnak, amivel a NER „nemzetstratégiái” – az adófizetők pénzéből – elárasztották az erdélyi lakájmédiát (az sem virágzik már…), de maroknyi ellenzéki érzelmű tehetősebb embernek nem kerülne túl nagy erőfeszítésébe havi néhány millió forintnyit „összedobni”.