Az űrkutatás viszonylag rövid, eseményekben azonban annál dúsabb története azt bizonyítja, hogy a csillagok felé vezető úton az ember előtt nem állnak áthághatatlan technikai akadályok. Az viszont kérdés marad, hogy vajon maga az ember megjárhatja-e ezt az utat. Nincsenek-e ennek fiziológiai, illetőleg pszichológiai akadályai? A tudósok többségét ma egyre többet foglalkoztatja az a gondolat, hogy az űrkutatás – fejlődésének mai szakaszában – mindinkább az embertudományok előrehaladásának függvénye. Az eddigi emberes űrkísérletek (Apollo, Szojuz és újabban – bár nem „emberes” szakaszában – a Skylab) nem zajlottak le kalandmentesen.
Az Apollo-program bebizonyította, hogy az ember képes rövidebb „űrkirándulások” megtételére. A Skylab-program feladata most annak tisztázása, hogy az ember képes-e szinte két hónapig az űrben élni. És nem csupán élni, hanem dolgozni is. Ebből a szempontból a most zajló űrprogram messzebbi távlata feltehetően a mintegy két évtized múlva sorrakerülő, mintegy két és fél évig tartó Mars-utazás előkészítése.
Különben még a holdkutatás sem zárult le teljesen. Folytatja sikeres útját a Lunohod–2 és tovább folyik a Hold kutatása – a Földön is. Az eddigi eredmények alapján még mindig nagyon nehéz végleges következtetéseket levonni a Holdról. A Hold krátereiről annyi igazolódott be, hogy egyaránt lehetnek vulkanikus és meteoritikus eredetűek. Az Apollo-17 által lehozott anyagmennyiség részletes feldolgozása éveket vesz igénybe, emellett az előző expedíciók anyagmintái és a két Lunohod szolgáltatta adatok is részben feldolgozásra várnak. (Nem mellőzhetők a sikertelenségek sem. Két fontos kísérlet eredménytelen maradt: nem sikerült megállapítani a Hold felszíni elektromos vezetőképességét és nem sikerült kimutatni az Einstein-féle gravitációs hullámokat. Emellett a tudományos világ csak sajnálhatja, hogy az eddigi űrkutatás történetében mindössze az utolsó Apollo-expedíción vett részt szakképzett kutató.)
Az új űrprogram, a „Skylab” már akkor az érdeklődés középpontjába került, amikor az előző, az „Apollo” még javában folyt. Most tehát, amikor – reméljük, a továbbiakban zökkenőmentesen – a Skylab-sorozait folyik, szintén nem indokolatlan feltenni a kérdési: mi lesz utána? Nos, a kísérlet befejezése után (a harmadik legénység 56 napos útja a tervek szerint 1973. október 31-én kezdődik) az emberes amerikai űrkísérletek tekintetében viszonylag csendes öt év kezdődik – csak az 1975-ben sorra kerülő közös szovjet–amerikai tevékenység jelent esemémyt.
Hatalmas előkészítő munka kezdődik azonban az automata szerkezetek tökéletesítése, „tömeggyártása” és kiterjesztése céljából. A NASA számára új űreszköz készül, amely az eddigiekkel ellentétben – több alkalommal (mintegy 100-szor) használhat fel, 12 űrutast és akár harminc tonna hasznos terhet tud magával vinni. Fő felhasználásai: mesterséges holdak pályára helyezése, sőt visszahozatala, emberek feljuttatása az automata űrállomások javítása céljából, emberek visszahozatala. A felszállások megszokottá válnak: 1979 és 1990 között heti egynél több felszállásra kerül sor.”
A tervek szerint 1973 októberében startol az az igen miniatürizált (mindössze 500 kg tömegű) Mariner űrszonda, amelynek feladata a Merkúr és a Venus vizsgálata, s – a műszeres méréseken túlmenően – tv-közvetítés sugárzása a két bolygó közeléből. 1975-ben indítják a Viking-program első rakétáját, egy évre rá a másodikat: az első sima leszállást hajt végre a bolygón, a második Mars-körüli pályáról sugároz képeket. (Mint ismeretes, a Venus és a Mars vizsgálata elég régóta folyik, mindkét bolygóra történt már sima leszállás, a Venusra több is – ezek szovjet kísérletek voltak). A közeljövőre tervezik a Jupiter további tanulmányozását célzó második Pioneer szonda felbocsátását; a szondáról leváló kis műszeres tartályt a bolygóra juttatják.
Elmondható tehát, hogy az első nagy lépések után az amerikai űrkutatásban is újak következnek, amelyek a hasonló szovjet kísérletekkel együtt minden bizonnyal felülmúlják majd az eddigieket. Bizonyosra vehetjük, hogy csakis a közvetlen kutatásra és az adatanyag feldolgozására egyaránt kiterjedő nemzetközi együttműködés nyithatja meg az űrkutatás minőségileg valóban új szakaszát.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.
