Fotó: Dan Simion Agerpres
Kitörölhetetlen emlék: 1973. március 17-én hetven centiméteres volt a hó Bukarestben. Korábban, két nappal azelőtt elkezdte, így tudósíthatott róla – egy villámgyors, lapzártakor szedőgépbe diktált – jegyzetkében Dános Miklós, a kollégáknak Bucó. Kitörölhetetlen, de sokáig bizonytalan is, mármint hogy mikor volt, ezerkilencázhetvenvalahányban, március hányadikán…
Hol van az a tél? – kérdeztem többször azóta, különösen a fokozódó csapadékhiány miatt aggódva. Hát most megkerült, kerek fél évszázad múltán. Megvan A Hétben – ahol még mindig minden megvan –, a Bukaresti élet, képek publicisztika-sorozat tizedik részében. Negyedszázaddal a nagy bukaresti hóesés után, amely a második legnagyobb volt az 1954-es összeurópai nagy havazás után.
A jelenésnek A Hétben (és az idézett kötetben) két mottója is volt. (Tehát van!) Alattuk a téli kalandunk és következménye.
Egy. Megfigyelte-e ön (hányszor figyelte meg, milyen körülmények között, kinek a társaságában, s ha igen, elmondta-e valakinek), hogy ismeret helyett, meggyőződés helyett, hit helyett, cselekvés helyett, mindinkább: beszéd van? A valóság helyett, mondanánk, ha a beszéd nem lenne maga is valóság.
Kettő. Szavak, szavakból álló sorok a papíron: zebrán vagyunk, amely elválasztja az életet a haláltól, a létet a nemlét végtelen változatosságú lehetőségeitől – és összeköti őket.
Bukaresti életképek következnek, régiek és újak, vidámak és sötét tónusúak.
1998. február 26.
Mezítláb a hóban
Persze volt tél is akkoriban. Sőt, alkalmasint akkor kezdett szokásba jönni, hogy Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.
Emlékeznek még az 1973-as nagy havazásra? Minket, néhány fiatal újságírót terepmunka közben ért a Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel innen attól, ahol most a Sofitel szálloda drágállik.
Amikor láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak – és el is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat végtagjainkban éreztük.
Bent viszont, hát bent – jó volt, valóságos családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom (március idusa volt, tavaszváró, negyed évszázad telt el, istenem!), forralt bor meg cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a kályhához kell eljutni.
Leültünk, végigfutottunk – tevőlegesen is – a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.
Nem tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozott nézetem, hogy nem sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől. Mire feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hó a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a legkalandosabb.
Hazaérve levelet írtam.
Palackposta
Kedves Robinson! Lelki szemeimmel látom, mennyire elárasztja egész valódat az öröm, amikor levelem kézbe vészed, miután kihalásztad az óceán hullámzó sós vizéből. (Remélem, egyebet is fogtál.)
Úgy adódott, gyakran adódik úgy, hogy semmi dolgom; tenni-venni sem volt kedvem, kinn hullt a havaseső. Előkerült egy palack bor, mit ajándékba kapék Újévre. Szinte észrevétlenül megiszogáltam; na már most, mit kezdjek egy üres üveggel – hát így jutottál eszembe magányomban. Gondoltam, ha már a hajótöröttek e módon küldik szét segélykérő soraikat (ha éppen van náluk ceruza és papír), hát most én üzenek neked palackban.
Csak azt bocsátom előre, hogy tollamat a szív vezérli, nem a lassuló, ködülte agy.
Itt zaj van. Az emberek sokat s hangosan beszélnek. Minden lehető módon igyekeznek ártani maguknak s egymásnak, azt hiszem azért, mert nem szeretik s becsülik önnön lelküket. Az adott szót ritkán tartják be, igaz, a könnyen osztogatott súlyos fenyegetéseket sem. Kevés kivételtől eltekintve nem látják életük értelmét, sokan öngyilkosok lesznek, sokukkal végez a szívbaj, a rák, sokukat üti el önjáró kocsi (úgynevezett autó), sok a koldus és a lelkibeteg.
Azt üzenem hát neked: fojtsd vissza magadban a vágyat, ha még rabságában tart, hogy hazagyere. Jobb neked ott, ahol vagy. Mentsd meg magad. Maradj a szigeten, Robinson. És vigyázz Péntekre.
Hugh, egy magányos szárazföldi patkány
