Nevezzük el a város Polgármesteri Hivatalának kulturális stratégiáját Tivadarnak.
A Transtelex avatott szerzője persze erről még mit sem tud, jó újságíróként csak megírta – feltétlenül tessék elolvasni, nagyon szórakoztató –, mintegy ultrahanggal átvilágította végső világra jötte előtt a stratégiát, és furcsa képződménynek találta a derék vásárhelyiek (egyetértésben románok és magyarok) által élénken kommentált elképzelést.
„A Kultúrpalota Trónteremként ismert nagy előadóterme a szecessziós építészet kiemelkedő példája. A Vártemplom 1928 és 1930 között épült neogótikus stílusban. A Közigazgatási Palota (óra)toronya a 14. században épült a város középkori erődrendszerének részeként. A marosvásárhelyi olajfinomítót pedig az 1960-as években alapították hazánk legelső ilyen jellegű létesítményei egyikeként – tudhatjuk meg Marosvásárhely 2023-2030 közötti időszakra vonatkozó kulturális stratégiájából.”
Ezt olvassuk a bevezetőben, és már elég, hogy előttünk álljanak a tervből fakadó stratégiai kulturális tennivalók. A Vártemplomon és általában az ifjú Várban ki kell cserélni, modern korunkhoz illően, a feliratokat, a Trónterem ugyan felhasználható (Ovi?), viszont a közelgő frontra való tekintettel kulturálisan – ha/mert másképp nem nagyon lehet – elsősorban a város erődrendszerét kellene megerősíteni, rég volt a középkor, sötét is volt, most talán a teli kukák feszes sorokba állítása lenne célravezető, különböző (kötelezően kétnyelvű) feliratokkal, ennél ijesztőbbet a harcedzett prigozsinok sem láthattak. Az olajfinomítót viszont most kulturálisan hagyjuk, ahogy Gál László is érzékenyen rávilágít: „működött Marosvásárhelyen olajfinomító, de azt a II. világháború végén, a visszavonuló németek felrobbantották, helyén manapság tömbházak állnak”. Különben is lassan az egész ország felrobban a mindenféle üzemanyagtárolók jóvoltából, még a friss tiszteletbeli székely Pataky Atilla is „komolyan összerázkódott és tetőtől talpig borzongott” (bár nem a székely fővárosban), úgyhogy ha így megy, tényleg végveszélybe kerül a kultúra.
Nekünk a legjobban az tetszett, ahogyan az EuroTop Consulting a tömegkultúrát is támogatni fogja, idézünk a tervből: „A Muresul/Maros Művészegyüttes az egyetlen olyan együttes Romániában, amelynek két szekciója van: román és smink.” Végtelen távlatok nyílnak… „Te álmos, szegény Magyarország, / Vajon vagy-e és mink vagyunk?”
Na de miért kellene ezt a széles ölelésű, ambiciózus tervet Tivadarnak elnevezni? Figyeljenek csak: a megrendelő a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal, tehát ki az atya? Férfi, normális, a polgármester: Soós Zoltán. Az anya nő (nüná, nino), normális, az EuroTop Consulting ügyvezető igazgatója: Parajdi Borbála. Megvan? Ki ne hallott volna Bajor Andor Parajdi Sós (ő még így írta) Tivadarjáról, a híres szerzőről, aki – rengeteg többek között – a makarónigyár krónikása volt különböző időkben? 1950-ben például így indította szocialista realista regényét (Árnyak a pincében): „Spagetti Jakab, a makaronigyár elszánt igazgatója már egy órája küszködött egy makarónicsővel. Amíg rágta, szeme kidülledt, és ő lassan döbbent a valóra: a cső gumiból volt… Vajon lehet-e ez a véletlen játéka? – tette fel magának a kérdést.” Most többet idézni a regényből nem fogunk, Parajdi Sós szónoki kérdésére válaszolva azonban megelőlegezhetjük: semmi sem a véletlen játéka. Marosvásárhely kulturális stratégiája sem.
Tartsuk hát szemmel Tivadart. Hahotázni lehet, dühöngeni azonban felesleges.