Megkövetem Szász Jánost, amiért a két héttel ezelőtti Notesze kapcsán most a sci-fi jövőlátásáról bátorkodom megszólalni. Annál is inkább, mivel – ő tudja a legjobban – a tudományos-fantasztikus irodalom kérdésében ugyancsak elfogult vagyok. Nem a „humorban nem ismerek tréfát“ elve vezérel tehát, hanem inkább az, amit Kosztolányi válaszolt egy vitatársának, aki szerint ne írjon az ember olyasmiről, amit ő maga művelni nem tud: „egy tojásról meg tudom mondani, hogy milyen, bár olyat tojni nem tudok“. Jelesen egy ellentmondásról van szó, amelyet az említett notesz-lapon felfedezni véltem. Még pontosabban, azon gondolkozom, hogy a sci-fi írók jövőipari buzgalma valóban „menekülés-e a jelen ugyancsak szorongató kérdései elől?“ Menekülés-e a jövőbe?
Való igaz, hogy a sci-fi írók legtöbbje a jövőt sokszor sötét színekkel festi le: az egyént magába olvasztotta a totális társadalom, tudatát leigázta és manipulálja; az emberiség eljut ugyan valamiféle harmóniához, ám ennek egy kozmikus háború vagy éppenséggel az ember szabadságának elvesztése az ára. Ellenutópiáról van tehát szó, olyan világ leírásairól, amitől félünk.
Okkal kérdezhetjük: hacsak valami furcsa mazochizmust nem tételezünk fel róluk, elhihető-e, hogy ezek a sci-fi írók ebbe a jövőbe akarnak menekülni-menekíteni? A sötétbe, amitől félünk? Talán inkább óvni akarnak… Az ellenutópia szerzőit, a jobbakat nyilván, ugyanaz a moralizáló szándék vezeti, mint Plátót, Morust vagy Bacont, csak inkább a jövő veszélyeire akarnak figyelmeztetni, mintsem a jövő ígéreteivel lelkesíteni. Az evadációs hajlam – túlzó a következtetés? – szépszerint kevésbé lelhető fel itt, mint a klasszikus utópiákban. Vagy hogy a sci-fire, annak is egy klasszikusára utaljunk: Vernének „a tudomány aranykorát meglebbentő“ naiv optimizmusánál nem többre becsülendő-e a figyelmeztetés, mely második jelrendszerünkre apellál, hogy „ne arra menj, ott gödör van“? Azt is mondhatni, hogy az ilyen munkák „kényelmes“ gondolatkísérletek – a valóságos kísérletek ugyanis nagyon sokba kerülhetnek az emberiségnek.
Hogy mennyire reális az a veszély, amelyre ezek a lázas, aggódó, antianyaggal babráló moralisták figyelmeztetnek, külön kérdés. Kornbluth és Clarke 2001 Űrodüsszeia című regényében (eredetileg forgatókönyvnek készült, film is született belőle) nem pusztán és nem főleg arról van szó, hogy a komputerek saját egyéniségükre ébredve megölik az űrhajó tudósait, hiszen ha a mesterséges agy végül is alulmarad az emberrel szemben, krimiből átvett szóhasználattal – ahhoz a hulla csak ürügy, bizonyítandó a „detektív“ rátermettségét. De nem is általános jövőkép ez a könyv, s amennyiben modell, csupán egy szűkebb konfliktusé.
Huxley könyvére gondolok viszont, a Szép új világra és nyomban arra, hogy az Egyesült Államokban évek óta „működnek“ spermabankok. És Bradburyre, aki soha nem ül repülőgépre (nem a sci-fi-jövőbe, hanem attól menekülve mintegy), és aki egy helyen döbbenettel írja: „Amikor a Fahrenheit 451 készült, azt hittem, olyan világot írok le, amely negyven vagy ötven év múlva bekövetkezhet. De néhány héttel ezelőtt, késő este Beverly Hills-ből jövet kutyát sétáltató házaspárral találkoztam. Megkövültem. Az asszony cigarettás doboz nagyságú rádiót tartott a kezében. A rádióból kivezetett vékony dróthuzalok kis dugóhoz kapcsolódtak, amelyet a hölgy jobb fülébe helyezett. Révetegen haladt, mint egy alvajáró, teljesen elmerült a készülékből áradó reklámműsorban és mindannyiszor a férjének kellett segítenie, hogy lelépjen a járdáról (a férje, akinek a hiánya fel sem tűnt volna neki). Ez nem volt fikció”.
Végül is a kérdés nem olyan egyoldalú, amint vitánkból kitűnik. Vannak optimista jövőregények is (hirtelen Jefremov és Van Vogt írásai jutnak eszembe, vagy éppen Bradbury sci-fije, A Nap arany almái… ). De vajon ezek kiutat mutatnak-e a jelen szorongató kérdéseiből, csak azért, mert jobb’ szeretnénk, ha a bennük leírtak következnének be? Szerzőik szándéka szerint sem.
Tény ellenben, hogy valamely – optimista vagy pesszimista – jövőkép hitele nem csupán a jelenből kiinduló extrapoláció vonalvezetésétől függ, hanem a művészi eszközöktől is.
Márpedig a „magas irodalomban“ is vannak jó és rossz művek; nem hiszem, hogy arányuk sokkal jobb lenne, mint a sci-fiben, amely (ez igaz) még nem jutott el a minőség forradalmáig. Ámde ahogyan a magasugrót a legjobb eredményei szerint tartják számon, lehetőségeiről szólván hadd mérjük a sci-fit is a csúcsaival. Csúcsainak köszönhető talán, hogy a magas irodalom nem egy jeles képviselője, így Borges, Pavese, Böll, Calvino kóstolt bele ebbe műfajba.
Érdekes viszont a reakció, amellyel a tudományos-fantasztikus irodalom profijai következetesen visszautasítják a nem-tisztán-sci-fi-írók közeledését. Talán így akarnak visszafizetni – véli Ov. S. Crohmalniceanu – a sok megaláztatásért, ami amazok részéről érte őket.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában 1974. május 2-án.