Kedves barátom! Jólesett az ismét-rádtalálás. Soraid eszembe juttatták azokat az éveket, amikor olyan egyformán voltunk lelkesek és gőgösek, rajongók és türelmetlenek. Emlékszel téli sétáinkra? Olvasmányainkra? Karácsony Benő, Camus, Bradbury, Gamow. Igen, az volt bennünk a közös, hogy mi voltunk: az Olvasó.
Azóta sok lé lefolyt a lapok oldalain, amíg – ahogy kifejezted – megfogtam az isten lábát, szerkesztő lettem. Kezdetben elfelejtettem mindent, amit addig megtanultam. Csak ültem és csodálkoztam, kapkodtam a fejem. Aztán egy szép napon kiakasztottam szobám falára Einstein szomorú szemű arcképét és alája írtam egy idézetet. „Könnyebb szétrombolni egy atomot, mint egy előítéletet.”
Most pedig, egy évszaknyi belerázódás után a kötelesség odarak meggyónni neked, aki megmaradtál olvasónak, szerkesztési gondjaimat.
Minden fontoskodás nélkül állítom, hogy a tudományos rovat szerkesztése az összes többiénél nehezebb. Amint beszélgetéseink során nem kis elkeseredéssel megállapítottuk, a tudományos közírás mostohagyermeke magyar nyelvű publicisztikánknak. Azt hiszem, az einsteini idézet részben feleletet ad ennek miértjére. A tudományos ismeretterjesztésünk ügyintézésében megnyilvánuló előítéletek és bátortalanság feloldása nehéz feladat – ezen a ponton szükséges leginkább a szerkesztő erőfeszítése a cikkszerző és az olvasó szellemi rezonanciájának megteremtése érdekében.
Szerkesztés közben gyakran gondolok arra, hogy rengeteg írni is tudó, tudományhoz is értő ember él Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Bukarestben és Nagyváradon, Temesváron és Brassóban, szerte az országban; ilyenkor lapos kéziratdossziémra meredve, üresjáratú fiókjaimban kutatva mennyezetig érő kéziratköteget álmodok. Mert – bár egy jó öreg, sánta közmondás szerint könnyebb megírni, mint megszerkeszteni egy cikket – mégiscsak a kézirat az, amiből egy lap megél, nélküle a szerkesztés olyan, mint o nászutazás egy fitying nélkül.
Fiatal szerkesztő számára különben sincs haszontalan kézirat, mert egy írás elemzése során – különösen ha gyakorlott szerkesztők simogatják a fejét – többet tanul, mintha bevágna három lexikont, könyvtározna tíz órát. Ahogy a törzs fiatal tagjai átvették a vének tapasztalatát – az emberiség csecsemőkorából átöröklött pompás gyakorlat jegyében tanul meg a fiatal szerkesztő tisztafej lenni, munkatársak leveleire válaszolni, újságíró- szemtelenné válni, lassan talán szerkeszteni és majdan, esetleg, tanítani is.
De munkája természetéből adódóan, semmit sem kell feladnia fiatalkori terveiből sem. Hidd el, barátom, a fiatal szerkesztő semmit sem árult el akkori önmagából, önmagunkból. Szenvedélyes olvasó maradt, és most is szeret sétálni csikorgó téli estéken. Olykor kegyetlenül fúj a szél, s ő, apróka Becketként, telve érzi magát kellemes-kínzó gondjaival: az információnak és a kommentárnak a cikkekben kívánatos arányán, a szaktudományos és általános műveltség frigyén, tudományos híreken, távlati terveken töri a fejét. És álmok melegítik: tudományismertető cikkek megírására hirdetett pályázat A Hétben, egy jó sci-fi kisregény megmunkálása és (miért tagadná?) külön bejáratú álmok is, amelyek minden magánjellegük ellenére, így vagy úgy mégis összefüggenek munkájával, hivatásával.
De minthogy e rovat szerkesztője által kért két gépelt oldalt már túlteljesítettem, egyéb gondjaimról külön írok majd.
Még mielőtt szerkesztésre leadná levelét, melegen üdvözöl
ÁGOSTON HUGÓ
Ui. Ha van valami jó témád, írd meg és küldd be. (De íme, már ebből is látszik, hogy kezdő szerkesztő a barátod, egy igazi szerkesztő ugyanis így kér ex cathedra: Feltétlenül írjon egy ragyogó cikket A kollibrinyelv-pástétom automatizált technológiája címmel. Terjedelem: három flekk négy sor. Határidő: 1971. január.) A honoráriumról később…
Megjelent A Hét II. évfolyama 4. számában, 1971. január 22-én.