Nem tudom, kedden, június másodikán a marosvásárhelyi Kultúrpalota telt háza, több száz ember milyen várakozással ült be a nagyterembe, még kevésbé, hogy a végén hány néző érezte úgy, hogy várakozása teljesült. Jómagam egyszerűen hallani, hallgatni akartam Krasznahorkai Lászlót, néhány regényének elolvasása után, elvonatkoztatva mindattól, amit a “felületeken” olvasni lehetett róla, tanulmányoktól, szemléktől, kommentároktól és kommentektől.
Nyilván eljátszottam a gondolattal, hogy én mit kérdeznék tőle, ha egyet-kettőt-hármat kérdezhetnék.
Kezdjem azzal, hogy az első kérdésemre már az elején nagyrészt megkaptam a választ, hiszen a Magvető Kiadó szerkesztője, Szegő János is a zenével indított, és ebből bontakozott ki, hogy milyen hatással volt Krasznahorkai felfogására, írásművészetére a zene Bachtól Kurtágig, és derült ki, hogy a középiskolában latin osztályba járt. Lebilincselő, ihletett kiselőadást hallottunk hát a zenéről (Krasznahorkai László egészen fiatalon a méltán kedvelt Flamingó együttes zongoristája is volt) és a latin nyelv tökéletességéről – miközben mindkét esetben tulajdonképpen írói mestersége-művészete alapjáról: a mondatról beszélt. Talán egész este, véges-végig a mondatról beszélt voltaképpen, akkor is, amikor izgalmas, egzotikus vagy éppen kellemetlen élményekről…
Krasznahorkai elágazóan beszél, képeket idézve, meglepő fordulatokkal és cezúrákkal, gyakori poliszémikus pontosítással, hasonértelműségekkel árnyalva a referenciát, elragadó természetességgel és minden póz nélkül. Az idő és a tér szabadságfokai természetesen másak, mint a regényeiben.
Meg lehet hallgatni az Erdély TV közvetítését, el lehet olvasni a Székelyhon remek, gyors ismertetését a felejthetetlen estről, de mindig marad valami, túl a mégoly pontos magyarázatokon, ami alighanem megragadhatatlan. Megkérdeztem AI-t, a Felettes Észt, amely természetesen szintén nagyon izgatja az író képzeletét: hogy is van ez?
“Írásművészetében a mondatok gyakran teljes bekezdéseken vagy oldalakon át kígyóznak, ahol a tökéletes mondat keresése maga a történet, lebontva a hagyományos prózai struktúrákat. A Krasznahorkai-próza mondatstruktúrái több egyedi vonást is hordoznak. Határtalan hömpölygés: a szövegek gyakran egyetlen lélegzetvételnyi, vesszőkkel és gondolatjelekkel tagolt, végtelennek tűnő folyamként építkeznek. Filozófiai mélység: a végtelennek ható mondatokban a mikro- és makrovilág összefüggései, a kozmikus magány, a kilátástalanság és a groteszk humor keverednek. Zeneiség: a szövegnek sajátos ritmusa van, amely a meditatív elmélyülést segíti elő.”
2020-ban a görög Literature magazin „Év Legfontosabb Mondata” címmel illette a következő mondatát. “Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.” Most, a szerző marosvásárhelyi fellépése után már felolvasásának videója nélkül is tudom az ő hangján hallani…
Kérdeztem volna Krasznahorkai Lászlót, mi a véleménye arról, amit az ő sajátos metafizikájáról megállapítanak… hiszen ugye a metafizikai kérdések azok, amik leginkább nem hagyják az ember fiát nyugton aludni… bár lehet, hogy ezt nem mertem volna megkérdezni. “Krasznahorkai László metafizikája egy sötét, apokaliptikus világkép és a keleti filozófiák (különösen a buddhista Üresség-tan) sajátos ötvözete. Műveiben a transzcendens nem felsőbb megváltó erőként, hanem kiismerhetetlen, fenyegető vagy elnémult távollétként jelenik meg, amely a totális széthullás és a megsemmisülés elkerülhetetlen struktúráját tárja fel. A Krasznahorkai-próza legfontosabb metafizikai és poétikai pillérei a következők. A végítélet és a széthullás struktúrája: Művei (mint például a Báró Wenckheim hazatér vagy Az ellenállás melankóliája) a világ organikus rendjének felbomlását és a mindent elnyelő pusztulást ábrázolják. Ez a nihilisztikus vagy negatív teológiai látásmód az értelmetlenség szimbóluma. A buddhista Üresség (Śūnyatā): A nyugati metafizikai hagyományokkal ellentétben Krasznahorkai írásaiban (mint a Seiobo járt odalent) gyakran az Üresség a meghatározó nézőpont, ahol a reális és a transzcendentális szférák nem válnak el élesen egymástól. Kiasztikus optika: Műveire jellemző az „elsötétedő megvilágosodás”: a valóság végső megértése nem a fényes bizonyosságot, hanem a mindent leleplező sötétséget hozza el, felfedve a metafizikai iszonyt és az ember tehetetlenségét. A megismerhetetlen keresése: A szereplők gyakran egy metafizikai utazó sóvárgását hordozzák, egy abszolútumot vagy tökéletességet (például egy örökké zárt könyvtárat vagy az isteni harmóniát) kutatnak, ám a folyamat során a nyelv és a bizonyosság határai összeomlanak.”
Végül Szegő Jánost kérdeztem volna meg, milyen Krasznahorkai Lászlóval együtt dolgozni szerkesztés közben egy könyvén, vagyis egy mondatán. Remélem, megírja, s remélem, megérem. Igaz, még csak kereken tíz évvel vagyok idősebb Krasznahorkai Lászlónál.
Sikerült megismernünk ezt a titokzatos, légies, bársonyos hangú, világjárt, hiperművelt, saját bevallása szerint végtelenül kíváncsi embert? Aligha. De ez így van jól. Mondaná?
Borges-univerzum, Saramago-univerzum, Krasznahorkai-univerzum (-mondatok).
Elnézést egy elméleti fizikus esetleg rossz mondataiért…
Utóirat: Vissza a Földre
Dedikáció
Már napokkal előtte olvashattuk a hirdetésekben, hogy a Nobel-díjas író Marosvásárhelyen dedikálni fog. Erre is készültem, de mennyire! Két kedvenc regényét dedikáltattam volna (feltételezem, remegő hangon, hiszen ritkán diktálok Nobel-díjasoknak), evvel a szöveggel: “Ágoston Hugónak és fiainak…” – hozzátéve: “Anyám neve Ilona.”
Szegő János is, az elején dedikációt mondott. A végén pedig azt, hogy az író a nevét fogja beírni a könyvbe. Nos, „az írói dedikáció a szerző által a könyv(ek) elejére kézzel írt, személyes hangvételű ajánlás, tiszteletnyilvánítás vagy köszönet. Célja, hogy az adott példányt megkülönböztesse a többitől, kifejezze az író és az olvasó, illetve az alkotó és a megajándékozott közötti kapcsolatot.” A pompás est után nem értem volna be egy autogrammal.
Ajánlás, fontos
Kérem az olvasót, ha az egész beszélgetést nem is, a végén az Erdély TV-ben Krasznahorkai László közönségétől búcsúszövegét nézze-hallgassa meg.
És köszönöm, örök emlék volt – … – és lesz.
