Háromszor-négyszer lehettünk közel egymáshoz nagyobb társaságban, a bemutatkozásig sem jutottunk el, bár a nevemet A Hétből bizonyára ismerte. Hithű kommunista híre mindenhova elkísérte, szó sem lehetett róla, hogy cinikus „megélhetési”, inkább imponálóan „belső ellenzéki” volt – ma azt mondanám, embersége überolta a hitét és a háttérjátszmákat.
Király Károlyról a meggyesfalvi rokonságban hallottam először, mátyáskirályi aura övezte konzervgyári igazgató korában. (Gyermekkorom legboldogabb évei a közeli Kapa utcához, nyári vakációim színhelyéhez fűződnek, szeretett nagynéném szeretett férje a gyár asztalosa volt).
Bátor igazságosságáról hálásan beszélt Visky Árpi is, akinek mint börtönből frissen szabadult színművésznek KuK a legmagasabb tiltások ellenére állást, megélhetést adott a konzervgyárban. (Most látom, ösztönösen KuK-nak írtam, talán azért is, mert így ejtve szalonképesebb – miközben semmi sem állt messzebb a szellemétől, mint a bürokrácia, a burok-ráció, vagy pláne a tekintélyuralmi gondolkodás, a pusztító és önpusztító hübrisz…)
Eleven Hét-emlékeim egyike Királlyal kapcsolatban Huszár Sándor főszerkesztőnket is idézi. 1978 júniusának közepén pénteki lapértékelő gyűlésünkön mondta ki-ki a magáét az aznapi számról, amikor kihívták a „fő Lajost” (már nem emlékszem, miért egy ideig mindenkinek Lajos volt mindenki a szerkesztőségben, természetesen a „lányokat” kivéve), amikor pedig visszajött, sápadt hangon egyenesen bejelentette: a hegyekben rálőttek Király Károly autójára! Ijedt felháborodás, kérdezősködés, de – képzelhető – félelem attól is, hogy egy ilyen nagyon nem nyilvános információ birtokába jutott tizenvalahány egymást ismerő ember. Igen, Huszár Sándor habozás nélkül elmondta értekezleten, hogy rálőttek Király Károly gépkocsijára!
Az utolsó „emlék”: 1990 márciusa. Király Károly – az RMDSZ egyik megalapítója, a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnöke (vagyis Iliescu egyik jobbkeze) – 19-én, hétfőn előzetes bejelentésével ellentétben nem maradt, nem tartózkodott Marosvásárhelyen. Ahogy életrajzában olvassuk: „Az 1990. március 17–19-i marosvásárhelyi „fekete március” idején a Nemzeti Megmentési Front alelnökeként nyomást gyakorolt az atrocitások leállítása érdekében.” Azért ment (hívták?) fel (le?) Bukarestbe, hogy onnan gyakoroljon nyomást? De mi lett volna, ha – mint előtte mondta – azon a hétvégén Vásárhelyen marad?
Borbély László beszélgetőkönyvünk (A politika színpadán) marosvásárhelyi eseményekkel foglalkozó fejezetében erről azt mondja: „A sebesültek listájából egyértelműen kiderült: az első húsz-huszonöt mind magyar volt. Miután a magyarok, akik nyilvánvalóan sokkal többen voltak a téren, visszavágtak, akkor szabadult el a pokol. Bent, az épületben próbáltuk meggyőzni Scrieciut és társait, hogy hívják fel, hívjuk fel Iliescut, nem tudom, hányszor beszéltünk Királlyal.
– Király Károly, úgy látszik, a hiányával játszott nagyon fontos szerepet.
Király Károly pénteken és szombaton, március 16–17-én Marosvásárhelyen tartózkodott. Abban egyeztünk meg, hogy valahol Nyárádszeredán legyen egy tanácskozás hétfőn reggel, próbáljuk előmozdítani az orvosi egyetem helyzetét, a Bolyai helyzetét stb. Erre nem került sor, mert ő visszament Bukarestbe. Jó, hogy Iliescuék hívták vissza, de tény, hogy elment. Ha akkor Király Károly itthon van, másképp alakulhatott volna minden. Olyan tekintélye volt… De hát vissza kellett mennie. És Iliescu sem jött le Marosvásárhelyre, persze akkor már nem is lehetett volna megállítani a tragédiát.”
Ez a megfejthetetlen titok-”emlékem” Király Károlyról.
Utóirat
„Más történet”, de összefügg Király Károllyal, tulajdonképpen az egyik fentinek a folytatása: Visky Árpád, egyik legkiválóbb, legígéretesebb színművészünk tragédiája. Egy színházi kocsmai összeszólalkozás, két civil ruhás szekus provokációja nyomán államellenes izgatás vádjával 1983-ban letartóztatták. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” még az év júliusában öt évre ítélte. Árpinak a családja sokáig azt sem tudta, mi van vele, hol keressék őt. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezték, de színészként nem dolgozhatott tovább. Valóságos idegroncsot csináltak belőle, emlékezett vissza Király Károly. Megtört ember lett, a színpad nélkül már soha többé nem talált önmagára. A zárt városnak számító Marosvásárhelyen a konzervgyárban talált menedéket, ahol minden tiltás ellenére Király Károly alkalmazta. Utána visszatért Szentgyörgyre, kisipari szövetkezetben kapott munkát, játékokat készített. 1986. január 12-én Visky Árpádot – negyvenöt éves volt – felakasztva találták az őrkői erdőben. 1986. január 15-én több százan mentek el a temetésére. Sokan ma sem hiszik, hogy önkezével vetett volna véget életének. Segítő- és egyben bajtársa, Király Károly a színművész temetésekor megfújatta a konzervgyár dudáját.