A sok méltatlankodás közepette, úgy érzem, elsikkadt egy fontos mozzanat a futóbolond robinetfőnök akasztásos nemzetstratégiai javallata után. (Meglehet, otthon megfeddték, amiért nem jelölte meg konkrétabban a kellékeket, Kövér doktor precízebb volt, egyben nemzetibb is, amikor anno archaikusan a lámpavasat preferálta…)
Szóval van a szokott idióta, van a kórok (fasizmus ihlette pszichopátia vagy viceversa), van egy áldozat – de ki itt a hős? A közfigyelem a sajtó jóvoltából főleg az első kettőre, a komédia negatív és pozitív szereplőjére irányul – nem pedig arra a bátor fiatalemberre, aki az egész ügyet feltárta, nyilvánosságra hozta.
Egyedül Zöldi László tanár úr, médiaszakértő figyelt fel a látszólag mellékes körülményre: „A Mi Hazánk Mozgalom nemzetpolitikai kabinetjének vezetője székelyföldi körúton próbálta erősíteni a szélsőjobboldali párt hadállásait. Ama összejövetelről nemcsak hangfelvétel készült, hanem fénykép is. A hetedik résztvevő fotózta az asztalnál ülőket. A fényforrások azt sejtetik, hogy égett a villany, de hogy falikarból áradt-e vagy csillárból, az nem látható.” Figyeltek, Watsonok? Valaki odament, felvette a hangot, fényképet készített – és nem a Kurucinfó vagy a PestiSrácok számára…
A riporter szakmai bravúrja ez, Nyugaton az ilyesmitől szerkesztőségekben tapsvihar tör ki, gyakornok lányok elalélnak.
Szakmaiság figyelhető meg a szerkesztőség részéről az ügy tálalásában is, a fokozatos adagolásra gondolok: a Transtelex újságírói megírják a kázust, de az áldozat nevét kipontozva, másnap az első órában a Telex feloldja a feszültséget, közzéteszi a megfejtést, az áldozat nevét – jöhetnek a nyilatkozatok, állásfoglalások, közlemények.
Az újságok nem az újságíró nevét harsogják. De a fő érdem az övé! Aki elment oda, ahol mindössze heten valának (mint a gonoszok), és nyilvánosságra hozta a gyalázatot.
Tudom, melyikük volt a Transindex cikkének két szerzője közül, de a nevét nem írom ki, mert féltem az eszelős nemzetstratégák bosszújától. De hősnek őt tartom, és őt díjaznám.
