Béke lesz-e Ukrajnában, ha nem támogatják a demokratikus országok fegyveres harcában a betolakodók ellen? Békeharc-e az, amelyik az áldozat ellen, az agresszor érdekében agitál? Megbocsátja-e a történelem azt a történelmi bűnt, hogy „a magyarok Románia legoroszpártibb közössége, ami az Orbán-kormány Erdélyben is terjesztett propagandájának köszönhető”? (Értsd: tulajdonítható, mert minden, csak nem köszönet illeti).
Nincs helye vitának. Nem lesz helye bocsánatkérésnek. Közösségünk tagjainak jó része a tömeggyilkos oldalán áll (teljesen mindegy, hogy milyen indoklás alapján) – a gyilkosságok áldozataival, a lebombázott házakkal és alapvető létesítményekkel, a földönfutóvá lett milliókkal szemben. Meg kellett érnünk ezt a szégyent is. Erdélyi házmesterek népe… Orbán, te tetted ezt!
S belekeverve az ájtatos-tömjénillatú egyház, mely nem átall hazudni a hatalom szolgálatában kéjelegve, középkort idézve, a középkori mentalitás és kegyetlenség oldalán. Azok ellen, akik most „Európát védik” (lehet, hogy ez nem bizonyítható, de ha nincs az orosz agresszió, akkor fel sem merül…).
Belekeveredve óhatatlanul, bár szeretett volna kimaradni, a cinkos RMDSZ!
Orbán Viktor megváltoztathatja, „árnyalhatja” a helyzettől függően naponta a véleményét, vakbuzgó hívei nem fogják, nem is tudnák minden damaszkuszi driblijét megérteni és követni, a tömegnek nagy a tehetetlensége, nem a szavait követi, hanem a szavát. Az eredmény látható: feltétlen hit és „lojalitás”. Legutóbb pedig imígyen szóla Orbán Viktor Stratéga (nagyon – de még mindig nem eléggé – eltérően attól, amit a háború elején mondott):
Ennek nem kellett volna így történnie, pontosabban történhetett volna másképp is. Adhattunk volna garanciát, hogy Ukrajnát nem vesszük fel a NATO-ba, de az ellenkezőjét tettük, és megerősítettük a korábbi, 2008-as döntésünket, hogy fel fogjuk venni őket. Követhettük volna azt a megoldást is, amit 2008-ban választottunk, amikor kitört az orosz–georgiai, azaz grúz háború, és Oroszország elfoglalta Grúzia területének húsz százalékát. Akkor úgy döntöttünk, hogy a tüzet nem engedjük elharapózni, és a zseniálisan tárgyaló Sarkozy elnök vezetésével a konfliktust sikerült lokalizálni, és meglett a tűzszünet. Tehettük volna azt is, amit 2014-ben Angela Merkel vezetésével tettünk, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, és elcsatolta a Krím-félszigetet. Választhattuk volna a háborút is, olyasfélét, mint a mostani, de akkor mi, a Nyugat másképpen döntöttünk: harc helyett tárgyalás, háború helyett béke. Emlékszem, akkor is voltak háborúpártiak, de volt erős német, francia vezetés is, amely bátor volt, és időben lépett. Így maradt el a háború, és jött létre a minszki megállapodás. Egy évvel ezelőtt a Nyugat másképpen döntött. Amikor Oroszország támadást indított, a Nyugat a konfliktust nem elszigetelte, hanem összeurópai szintre emelte. Minősíthette volna helyi, regionális háborúnak vagy két szláv állam közötti katonai konfliktusnak, ahogyan Magyarország javasolta is. Ami történt, egy újabb érv a brüsszeli szuperállam ellen és az erős nemzetállamok mellett. Amikor a tagállamok döntöttek, béke lett; amikor a birodalmi központ döntött, akkor háború.”
Vagyis Oroszország provokáció áldozata, és Európa, a NATO és a világszellem akkor tesz helyesen, ha „tárgyalás útján” hagyja, hogy Oroszország akkor és ott, onnan csatoljon el területet, amikor és ahonnan csak akar.
Kezdettől fogva az a kérdés lázongott bennem: Orbán miért nem az oroszoknak, Putyinnak mondja, hogy békét akar? Vlagyimir Vlagyimirovics, a barátságunkra kérlek, hagyd már a fészkes fenébe a gyilkolászást (otthon azt nyírsz ki, akit akarsz, az a te bajod, Sztálin is így akarta túlszárnyalni Hitler rekordjait), nem látod, hogy ez a kis ukrán orosz zsidó milyen akaratos és makacs?…
Nem. Orbán békéje a háborús támogatás megvonása Ukrajnától, a fő bűnbak pedig a kilencvenhároméves Soros György hatása alatt álló amerikai demokrata (demokratikus) kormányzat. Tény, hogy az USA irdatlan nagy mennyiségű repülőgéppel, harckocsival, élelemmel, pénzzel támogatta a honvédő háborút. A Szovjetunió igazságos és áldozatos Nagy Honvédő Háborúját – a második világégés idején…
De vissza a jelenbe! A tegnapi budapesti tüntetésen – Ukrajnáért és a háború végéért! – Karácsony Gergely budapesti főpolgármester azt mondta: a fő kérdés ma az, hogy „szakítani tudunk-e a pillanatok uralásával az igazság keresése helyett, mert a megosztás politikája helyett keresni kell és megkülönböztetni egymástól a helyest és a helytelent”. (…) „Én addig leszek politikus, amíg tükörbe tudok nézni”.
Közvetlenül utána pedig Karácsony bejegyzésében ez olvasható: „Én nem tudok, nem is akarok mást mondani azoknak a politikusoknak sem, akik most tűzszünetről papolnak, szankciókról hablatyolnak, üzleti érdekekről értekeznek, akik a pávatáncban és a hintapolitikában annyira elszédültek, hogy elveszítették erkölcsi iránytűjüket, hogy nézzenek ezekbe a szemekbe. Ne csak beszéljenek a bátorságról, hanem legyenek bátrak. Menjenek Kijevbe, menjenek Bucsába, és nézzenek bele az emberek szemébe. (…) Kitartani az elveink és az értékeink mellett, tanúbizonyságot adni emberségből és szolidaritásból – ez a magyar érdek. És a béke. A békét Ukrajna nemzeti szuverenitásának és területi integritásának biztosítása hozza el, ennek pedig ma az euroatlanti együttműködés és szolidaritás erősítése a feltétele.”
Másképp látja ezt Böjte Csaba is, már a háború elején imára szólító beszédében arra szólítva fel, „imádkozzunk, hogy az ukrán államférfiaknak legyen bölcsessége kiegyezni a testvérnépekkel!” Tehát az ukránoknak kellene megjöjjön az esze! Remek! Konkrétabban: „Milyen egyszerűen ki lehetne fogni a szelet az oroszok vitorlájából, azzal, ha az Ukrán állam kiadna egy törvényt, amelyben mindenkinek garantálná az anyanyelvi oktatást Ukrajna egész területén, úgy ahogyan Európában mindenütt az megvan! Vagy ha a két szakadár megyének találnának egy sajátos autonómiát, mely az ellentétes érdekeket egyezteti!” Csakugyan ilyen egyszerű? Tehát az ukrán nyelvtörvény az ok? Tény, hogy annak a disznóságai főleg az oroszok ellen irányulnak, de az is tény, hogy úgy általában az anyanyelvi oktatás garantálva van – de hát ezt nem könnyebb szabályozni demokratikus keretek (mondjuk az EU keretein) belül? Ami az autonómiát illeti, még azt is! Persze akkor nem lehetne gyilkolni, rabolni, fosztogatni, embereket – a legjobb esetben – „nemzeti átnevelésre” elhurcolni (az aztán a személyi autonómia garantálása)!
Így az egyház békítő szava, mellesleg szintén Nyugat felé, nem Kelet felé, de leginkább persze befelé. A béke az, hogyha az ukránok tárgyalnak, ami azt jelenti, hogy engednek. Ferenc pápa mintha egy kicsit másképp látná…
Az említett budapesti tüntetésen viszont felszólalt Iványi Gábor lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és Oltalom Karitatív Egyesület elnöke is, aki jótékonysági missziója során hússzor járt Ukrajnában. – Óvakodjunk a narancssárga tábláktól! Nem engedhetjük meg, hogy Káin diktáljon Ábelnek, hogy hol van a helye, és ő csak tűrje – figyelmeztetett a lelkész, és felszólította a jelenlévőket, hogy álljanak ki a béke mellett, de megjegyezte: „Istennek forog a gyomra” attól, amit a kereszténydemokraták művelnek a parlamentben úgynevezett imaláncukkal. Végül felhívta a figyelmet, hogy Isten egy vérből teremtette az emberiséget, és „mi egy vérből valók vagyunk az ukránokkal, fehéroroszokkal, oroszokkal, akik sírnak mindazért, ami itt történik”.
„Inkább haljunk meg mi magunk, minthogy még egyszer bombát dobjunk másokra.” Ezt egy rég született és rég meghalt amerikai költő mondta rég. De már a második világégés után. Küszöbön a harmadik, ha Putyin nem tehet meg mindent, amit akar?
