A Terra fölött kétszáz kilométerrel két technológia találkozik. Mintegy három évi felkészülés után 1975. július 15-én kezdődik két nagy ország első közös űrvállalkozása, az ASTP-nek (Apollo–Szojuz Test Project) nevezett szovjet–amerikai űrrepülés. A kétszázötven millió dollárba kerülő kísérlet hivatalos célja a szabványosított kapcsolóegység kipróbálása, amely lehetővé teszi a Föld körüli pályán folyó közös tevékenységet és az esetleg bajba jutott űrhajósok megmentését.

Az űrkutatás történetének ez a jelentős eseménye másrészről, pontosabban a NASA be nem vallott szándéka szerint, arra is hivatott lenne, hogy ébren tartsa a világközvélemény figyelmét, és némiképp kitöltse a Hold első meghódítása és az új űrjármű 1980-ra várható kipróbálása közötti űrt. Ez természetesen csak a személyzetes űrrepülésekre vonatkozik, s még így sincs szó „tökéletes űrről”, hiszen ismeretesek az orbitális űrállomásokon végzett munka sikerei; tény viszont, hogy az elvi újdonság és különösen a látványosság tekintetében az űrhajózás kezdeti önmagához képest kissé lemaradt. Márpedig mint korunkban minden kutatási ágnak, a mégoly elismerten egyetemes hasznú űrkutatásnak is állandóan, a csendes felhalmozás időszakában is bizonyítania kell létjogosultságát, indokolnia a befektetéseket, igazolnia fejlődőképességét.

Az új asztronautikát a nagyobb funkcionalitás és a nagyobb méretek fogják jellemezni; a hasznosság követelményének engedve – iparrá válik. Hatalmas kutató űrállomások kiépítésére, a Holdat és a bolygókat föltáró szuperűrhajók összeszerelésére kerül sor, kilövőállomások és új anyagokat előállító üzemek létesülnek Föld körüli pályán, bolygónk megfigyelésére valóságos hálózat épül ki az űrben.

Mindez nyilvánvalóan megvalósíthatatlan az anyagi és tudományos nemzetközi együttműködés, a technológiák cseréje nélkül. Ebben a tekintetben a következő héten kezdődő misszió minden bizonnyal új viszonyítási alapot jelent majd. A békés célú űrkutatásban való együttműködésről 1972 májusában született megegyezés értelmében a két űrnagyhatalom eddig is hasznos információcserét bonyolított le meteorológiai, geofizikai, űrbiológiai és űrtechnikai kérdésekben (közösen elemezték például a holdkőzeteket is), az ASTP azonban az első komplex közös kísérlet.

Amely konkrét céljain túl; szimbólumértékű. A július 17-i kézfogás nemcsak az űrkutatáshoz, hanem általában az emberi problémákhoz való újszerű hozzáállásnak is jelképe.

A közös munka tehát, amely korábban az Antarktisz-expedícióban már megvalósult, most az űrben ismétlődik meg. Nyilván: összehasonlíthatatlanul nehezebb műszaki körülmények között. Erről lévén szó, figyelmet érdemel, hogy a nagyjából azonos műszaki fejlettségi szinten álló két űrnagyhatalom – éppen a kezdeti titoktartás miatt – mennyire eltérő űrtechnikát dolgozott ki.

Az ASTP szempontjából a leglényegesebb különbség, amit át kellett hidalni, az űrkabinok levegőjének összetételében és nyomásában jelentkezett. A szovjet űrhajókon, így a Szojuz, Vosztok, Voszhod típusúakon, a megszokott földi levegőhöz hasonló összetételű és nyomású légkört használnak. A légnyomás 760 higanymilliméter, összetétele: 17-33 százalék oxigén, 82-66 százalék nitrogén. Az amerikai űrhajókon, így az Apollo, Gemini, Mercury típusúakon, illetve a Skylab űrlaboratóriumban 260 Hgmm nyomású tisztaoxigén-légkört alakítottak ki. Az atmoszférák különbözősége miatt az egyik gépből nem lehet azonnal átszállni a másikba.

Az ezzel kapcsolatos nehézségek leküzdésére két fontos lépés történt. Egyrészt a Szojuz űrhajón egyharmaddal csökkentették a nyomást. Másrészt az amerikaiak (a Rockwell International cég) egy közlekedő egységet, kapcsolóadaptert (Docking Module) dolgoztak ki. Ez a tévé- és rádiókommunikációs eszközökkel és ellenőrző berendezésekkel is ellátott zsilipkamra az alapvető technikai kapcsolat a két rendszer között. Belépve az amerikai űrhajósok lezárják saját hajójuk légterét, a légnyomást fokozatosan a szovjet hajóban uralkodó értékűre emelik, majd – egyszerű kezeslábasban – átmennek a szovjet űrhajóba. A két űrhajó levegője tehát nem keveredik. Az átszállást – gyakorlóegységen – mind az amerikai, mind a szovjet űrhajósok már 1973 júliusában végigpróbálták.

A közös program begyakorlása során meghitt viszony alakult ki az űrhajósok között. Ehhez bizonyára hozzájárult az a természetesség is, amellyel a nyelvi kommunikáció kérdését megoldották. Erről Leonov így ír a Zemlja i Vesszelennaja című folyóiratban: „A megegyezés szerint mindkét legénységnek egyformán kell beszélnie mind oroszul, mind angolul. Ebből a célból a felkészítést irányító központban tapasztalt nyelvoktatók dolgoztak (mindegyik egy-egy űrhajóssal foglalkozott). Az alkalmazott új módszer s a rászánt idő meghozta az eredményt: 10 hónap, összesen 800 órás foglalkozás alatt a szovjet űrhajósok igen jól elsajátították az angol nyelvet. Olyan szintet értek el. amely a főiskolát végzőkével vetekedik. Tolmács nélkül remekül boldogultak Amerikában jártukkor.” Hasonlóképpen jól elsajátították az orosz nyelvet az amerikai asztronauták. Az űrrepülés során az űrhajósok mindkét földi központtal a saját nyelvükön beszélnek (tehát az amerikaiak angolul, a szovjetek oroszul), a hajók között pedig a másik fél nyelvén folyik a párbeszéd (például a szovjet űrhajóról angolul kérdeznek, az amerikai űrhajósok oroszul válaszolnak).

A 43 órás együttlét idején az öt űrhajós számos közös gyakorlatot és tudományos kísérletet hajt végre, ezek közül az egyik legfontosabb a napkorona lefényképezése a Szojuz űrhajóról, az Apollo által előidézett mesterséges napfogyatkozás segítségével. A közel kétnapos összekapcsolás idején az űrhajósoknak a következő általános utasításokat kell betartaniuk: bármelyik űrhajó fedélzetén egy időben legfeljebb három űrhajós tartózkodhat; mindegyik űrhajóban állandóan ott kell lennie az eredeti személyzet egyik tagjának; előre nem látott zavar esetén mindkét űrhajó az éppen a fedélzetén levő űrhajósokkal kísérli meg a visszatérést. Tekintve a két félnek az űrhajózásban szerzett tapasztalatát, a program gondos előkészítését, remélhetőleg semmilyen baleset nem következik be s az év űreseménye sikerrel zárul – „ocseny oké” lesz.

Egyébként valószínű, hogy az ASTP a személyzetes űrrepülések amolyan idényzáró előadása, néhány évig nem kerül sor újabb űrmisszióra. Ami pedig az űrhajózás és általában az űrkutatás jövőjét illeti, ismét elmondjuk; új ipar van kialakulóban, amelynek megvalósítása hatalmas és összehangolt erőfeszítéseket igényel, s amely alapjában véve várható kockázatmentessége ellenére sem lesz kevésbé izgalmas, mint a lezáruló hőskorszak. Ahogy az ASTP előkészületeiről szóló dokumentumfilm kommentátora mondta: az űrkutatásban az lesz a legszenzációsabb, hogy „mindennapivá” válik, és nem lesz benne semmi szenzációs.

Legénység

• A repülésre kijelölt szovjet legénység: Alekszej A. Leonov ezredes, parancsnok és Valerij Ny. Kubászov fedélzeti mérnök. Az első tartaléklegénység: Anatolij V. Filipcsenko ezredes parancsnok és Nyikolaj Ny. Rukavisnyikov fedélzeti mérnök; rajtuk kívül még két tartalékcsoport áll készenlétben.
A 41 éves Leonov tapasztalt kozmonauta, az első ember volt, aki (a Voszhod–2 repülése során) kilépett az űrbe; a 40 éves Kubászov (a Szojuz–6 űrhajón) elsőként kísérletezte ki a hegesztést légüres térben.

• Az amerikai legénység: Parancsnok (Commander – CDR): Thomas P. Stafford dandártábornok (USAF), Command Module pilóta (CMP): Vance D. Brand repülőmérnök (NASA), Docking Module pilóta (DMP): Donald K. Slayton ny. őrnagy (NASA). A tartalékszemélyzet, a fenti feladatkörök sorrendjében: Allan L. Bean, Ron E. Evans, Jack R. Lousma.
Az amerikai legénység életkorátlaga 46 év! Stafford az egyik legrégibb űrhajós, részt vett a Gemini–6 és –7, valamint az Apollo–10 küldetésében. A már 51 éves Slayton, az első hét amerikai űrhajós egyike, eddig nem repülhetett egy apró szívrendellenesség miatt; az asztronauták csoportjának főnöke volt, érdemeire való tekintettel engedélyezték neki a részvételt az ASTP-ben. Brand, aki még nem vett részt űrrepülésben, tagja volt annak a csoportnak, amely a Skylab-programon dolgozott.

• A repülés földi irányításának vezetője szovjet részről A. Sz. Jeliszejev űrhajós, amerikai részről P. Frank. A két irányítóközpont Moszkva mellett, illetőleg Houstonban működik.

A repülés programja

Az időpontokat a GMT (Greenwich Mean Time, greenwich-i középidő) szerint, azaz világidőben tüntetjük föl. (Hazai időre két óra hozzáadásával lehet átszámítani; például – ha minden a terv szerint sikerül – a két űrhajót hazai idő szerint július 17-én 17 óra 14 perckor kapcsolják össze.) A programnak nyilván csak a legfontosabb mozzanatait emeljük ki.

1975. július 15.

12:20 órakor, a közös pálya későbbi megvalósíthatósága miatt, a könnyebb Szojuz startol elsőnek a Kazahsztánban fekvő Bajkonur melletti tyuratami űrközpontból. 9 perc múlva eléri első átmeneti keringési pályáját 188/228 km magasságban.
19:50 órakor, tehát 7:30 óra múlva indítják Cape Canaveral-ból az Apollo űrhajót, amely 11 perc múlva helyezkedik első keringési pályájára, 150/167 kilométeres magasságban, a Szojuz pályasíkjában (melynek az egyenlítő síkjához viszonyított hajlásszöge 51,8 fok). Mintegy 30 perccel később, a röppálya apogeumában az Apollo leválik a hordozórakéta második fokozatáról és – a holdrepüléseknél alkalmazott módszerrel – megfordul, majd a kúpos burkolatból kihúzott dokkoló egységet (DM) az orrára veszi.

1975. július 16.

01:32 órakor az Apollo 3. fordulatának apogeumában a fő motor begyújtásával kezdik a megközelítési manőverezést.
02:16 órakor az Apollo eléri a tervezett átmeneti röppályát, s ezen fokozatosan közelebb kerül a várakozó pályán levő Szojuzhoz.
A Szojuz repülésének 17. fordulatában elvégzik a 2. pályamódosítást és beállítják az űrrandevúhoz szükséges 225 km magasságú körpályát.

1975. július 17.

12:54 órakor az Apollo elvégzi a második pályamódosító manővert és eléri a 225 km magasságú körpályát. A megközelítési manővert mint aktív egység az Apollo kezdi.
15:14 órakor a végső megközelítés és dokkolás fázisára a Szojuz 36. és az Apollo 29. fordulatában kerül sor, Nyugat-Németország fölött, a Föld árnyékában. Az összekapcsolást Donald Slayton irányítja kézi vezérléssel. A sebességkülönbség 3 km/h.
16:10 óra: előkészítik az első átszállást, ellenőrzik a tv-, rádió- és telefonkapcsolatokat.
17:02 óra: az Apollóból két űrhajóst átzsilipelnek a Szojuzba.
22:25 óra: az első átszállási manőver végetér, az űrhajósok visszatérnek az Apollóba.

1975. július 18.

08:59 óra: a második átszállási manőver kezdete mindkét irányban.
15:08 óra: a második átszállási manőver vége, a legénység visszatér űrhajójába.
19:06 órakor befejeződik a harmadik személyzetcsere is, előkészítik a negyediket.
22:10 órakor befejeződik a negyedik átszállás.

1975. július 19.

12:02 órakor a két űrhajó szétválik és eltávolodik egymástól.
12:10 órakor kezdődik a második összekapcsolási manőver, most a Szojuz az aktív egység.
12:40: második dokkolás.
14:59: a két űrhajó végleg szétválik és eltávolodik egymástól.
Megkezdik a Nap-eltakarásos kísérleteket.

1975. július 20.

A fedélzeti műszerekkel kísérleteket végeznek. Ehhez az Apollóba 17-féle műszeregységet, a Szojuzba 9-et építettek be.

1975. július 21.

A szétválás után 43 órával, 142 órás űrrepülés után a Szojuz leszáll Kazahsztánban.
Az Apolló űrhajó tovább repül, programja a megmaradó hajtóanyag-mennyiségtől függ. Lehetséges, hogy leszáll az Egyesült Államok szárazföldi területére, kísérleti jelleggel. (Erről még nincs döntés.)
Az eredeti változat szerint az Apolló 1975. július 24-én száll le a Csendes-óceán vizére, a Hawaii-szigetek közelében.
A program során, az egyes feladatok befejezése után, naponta legalább 8 óra alvás kötelező az űrhajósoknak.

Űrhajók, hordozórakéták

• Szovjet részről a sorozatban alkalmazott Szojuz hordozórakétát használják, nemzetközi szakirodalmi jelzése SLV–4B. Legalább egy tartalék példánya indításra készen áll a tyuratami indítóhelyen. Az Egyesült Államok a Saturn C 1B jelű hordozórakétát alkalmazza, amelyet az Apollo-próbákhoz fejlesztettek ki, és amellyel legutóbb a Skylab űrállomás legénységeit szállította. Egy tartalék példánya áll a Cape Canaveral-i űrközpontban, repülésre készen, de nem azonnal indíthatóan.

• Az űrrepüléshez mindkét fél a bevált űrhajótípusait használja, csekély átalakítással. A Szojuz-űrhajó kétszemélyes típus, tervezett tömege: 6680 kg, összhossza: 7,13 m, a kabinátmérő: 2,2 m. Az Apollo háromszemélyes típus, tervezett tömege: 13 000 kg, hossza 9,7 m, átmérője 3,9 m. Kissé módosított belső elrendezésű változata a holdrepülésnél alkalmazott típusoknak.
A hordozórakéta kúpos fejrészében, a holdkomp (LM) helyén szállítja a kapcsoló adapter (DM – Docking Module) egységet, amelynek tömege 2400 kg, átmérője 1,5 m, hossza 3 m.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 28. számában, 1975. július 11-én.