Tudom, hogy furcsa szerzet, a szónak a régies – találmány, csinálmány – értelmében. Tudom, hogy eklektikusnak tűnik, pedig van szerkezete, bár erőforrások hiányában nehéz azt kellően kitölteni tartalommal. Nem egyszerűen „futószalag”, amelyre lineárisan felkerülnek a bejegyzések, vannak rovatai és alrovatai, elágazásai. Van koncepciója, ad a szerkesztettségre.
Az Új Hét számomra életformává vált – ez volt az önös célja. Egy nyugdíjas vén faszi – aki a nyolcvan felé araszol, akitől (fiatalítás címén) immár hat éve megvált a lap, amelynek alapító főszerkesztője volt (a sérelem ég továbbra is, bár voltaképpen köszönettel tartozom az RMDSZ alapítványának, személyesen az elnökének: ugyebár minden seggberúgás egy lépés előre…) – egymaga nekifog működtetni egy maga teremtette építményt.
De cél volt az is, és főleg az lett, hogy ez a lap – nincstelen, tehát független portál – írja meg mindazokat a dolgokat, amiket a megátalkodott politikai erő igájába került, megvásárolt és megalázott erdélyi sajtó nem ír meg. Van téma bőviben.
Furcsa, hogy most, amikor magára hagyják ezt az előretolt lakájsajtót, nem érzek semmiféle elégtételt, inkább szánalmat és aggodalmat a hirtelen földönfutóvá lett kollégák sorsa iránt. De erről most (még) csak annyit, hogy mindaz, ami a sajtóval, intézményeinkkel történik és történni fog, a kezdeténél tart. Talán eljön az ideje a visszaemlékezésnek is.
A régi álom megvalósításához a döntő impulzust az adta meg, hogy a bukaresti A Hét megjelenésének ötvenedik évfordulójáról a kutya sem emlékezett meg; pedig hát annak a lapnak a színvonala, kisugárzása a legnehezebb időkben sokat jelentett olvasók tízezreinek, sajtótörténetet írt, műhelye és fóruma volt értelmiségünknek, a munkástól és a technikustól az orvosig és az akadémikusig.
Ezért Új Hét, nem mintha bármiben utánozni akarná „elődjét”, és ezért van az újban A (régi) Hét számára külön rubrika, és ezért van Sajtó/Fórum. A HÉT50 rovatban minden héten a kereken ötven évvel ezelőtt megjelent legjobb írásokat reprodukáljuk – tudom, hogy olvasóink nem sokat időznek ezek olvasásával, de számomra több mint nosztalgia felidézni segítségükkel a régi hetilap szerzőit, hangulatát, szerepét, sorsát. Ezen a héten például Beke Györgynek a jeles irodalomtudósunkkal, Dávid Gyulával pont ötven évvel ezelőtt közölt interjúját olvashatjuk. Külön aktualitást jelent, hogy fél évszázad múltán a ma kilencvennégyéves Dávid Gyula rendezte sajtó alá Huszár Sándor terjedelmes naplóját (Magamtól féltem eleitől fogva, Naplólapok 1967 – 1970, Polis Könyvkiadó Kolozsvár, 2022), amelyből az Új Hét is közölt fontos részleteket; a tekintélyes kötet nemrég jelent meg.
Bukarestben a lap 2006-ig tengődött, nyilvánvaló, hogy nem lesz rovat és lap, amelyben 2056-ban is viszontláthatnánk a cikkeit. Pedig 1990 után más, változatosabb szörnyűségek jöttek.
Ezen a kis évfordulón elsősorban köszönetet mondok azoknak a kollégáknak, akik baráti alapon rendszeresen támogatják írásaikkal az Új Hetet. Valamikor azt írtam, hogy a szerkesztői munkának a legfontosabb hozadéka az, hogy az ember barátokat szerez. Most ezekkel a kollégákkal valamiképp átélhetjük ismét a hősies korszakunkat, amikor a honoráriumok késése folytán (olykor először sokáig nem jöttek, aztán nem jöttek egyáltalán…) írtuk ingyen a jegyzeteket.
Apropó, publicisztika. Az Új Hét véleményoldala (is), nyugodtan állítható, példátlan mai sajtónkban. Weboldalunkon az eddigi 670 nap alatt összesen 8920 bejegyzés jelent meg (ez napi 13, 31 cím), ebből 3265 „elem”, azaz jegyzet a véleményoldalon (104 héttel számolva két éven át átlagosan heti 31, 39); ezek többsége – fészbukról, blogokból, főleg lapokból – átvett anyag, de legalább heti öt-hét exkluzív. Összehasonlításul meg lehet nézni a Maszol Vélemény rovatát, a szerzőit, mellőzve minden összehasonlítást. (A publicisztikák színvonalát inkább ne…)
Két év, nap mint nap… Nem könnyű. Néha elfog a kétség: érdemes? És ez nem azért merül fel, mert meguntam, vagy mert már nem látom értelmét. Hanem mert még annyi mindent be kellene hordani ebbe a struktúrába. Legfájóbb a román vonatkozások – úgyszólván – hiánya. Annyi a lehetőség, és nincs rá idő és energia.
Nem rossz egyszemélyes szerkesztőségnek lenni. Kezdettől fogva leszögeztem: támogatást nem fogok kérni. Ez a figyelmeztetés most is érvényes. De magamban néha arra gondolok: ha adódna, aligha utasítanám vissza.
Visszatérünk.
