A Hét-történetem
1970 októberében kezdődött, a magyar forradalom kitörése tizennegyedik évfordulóján, ami nyilván véletlen. De például Karl Gustav Jung szerint tulajdonképpen nincsenek is véletlenek, s ez az október 23-i megjelenés is úgy történhetett, hogy az egybeesésről „odafenn” még csak szólni sem mert senki.
A lapnál az első sorsváltó eseményt a diktátor híres mangáliai beszéde jelentette, 1971 nyarán, amellyel kezdetét vette a román kulturális forradalom. Utána a levegő egyre fogyott. 1983-ban (szintén októberben, kereken tizenhárom esztendővel az indulás után) politikai okokból – a „2. sz. kabinet”, személyesen az analfabéta akadémikus némber utasítására – menesztették az alapító főszerkesztőt, Huszár Sándort, és vele együtt a helyettesét, Horváth Andort. Akkor talán illett volna szolidaritásból velük tartani, lemondani. Ma ez biztosan így zajlana, de hát ma már azért nem lehetséges az olyanszerű „végső megoldás”. Nem voltam képes megtenni ezt a lépést, családom is volt már, problémás gyerekek; meg aztán a leváltott vezetőket valamilyen mellékvágányon csak elhelyezték, nekem, a kis senkinek a renitenskedést valószínűleg nem nézték volna el. De lehet, hogy csak nyugtatom magam ezzel. Mint ahogy a maradásomnak is rögtön megtaláltam az indítóokát: valakinek tovább kellett vinnie mindazt, ami addig jó volt.
Később is beigazolódott, hogy „nehezen megyek”, ha úgy tetszik, hűséges alkat vagyok, de mondhatom azt is, hogy meggyőződésem szerint egy lap – egy testület, egy szervezet, akár egy párt (!) – sorsa nem egy-két emberen múlik (vagy ha igen, ott nagy baj van). Elég az hozzá, hogy öt évre rá engem is eltávolítottak A Héttől, nyomdai korrektor lettem, az indoklás szerint azért, mert a családom orvosi okból Budapestre ment, és bejelentette, hogy nem jön vissza. (Voltak olyanok, akiket hasonló helyzetben nem távolítottak el. Persze más lett volna a helyzet, ha elváltam volna, de nem váltam el.)
Így ért hát, meglehetősen leszegényedve, csupán másfél dioptriával gazdagabban, 1989 decembere, a „nagy formulárral” a kezemben. Rögtön a forradalom után (voltaképpen mikor is ért véget hivatalosan?) hívott vissza a laphoz Gálfalvi Zsolt. Átvette A Hetet, elhatároztuk, hogy csináljuk, amíg tudjuk. Tette is derekasan, jóval több ideig, mint ameddig méltósággal és méltányos körülmények között lehetett. Jómagam eléggé cserben hagytam, mert az újabb éhenhalási veszély elkerülése végett, de nyilván a feladat izgalmassága okán is, napilapot alapítottunk.
Nos, tizenhárom esztendő telt el az 1990-es újraindulás után. Gálfalvi Zsolt, aki idén tölti a hetvenet, bejelentette: nem folytatja. Igazat adok neki, ilyen körülmények között nem lehet folytatni; a lapnak mint harminchárom éves (krisztusi kor!) szervezetnek, egészségének, színvonalának, megítélésének sem tesz jót, hogy így agonizál a méltatlan körülmények között és miatt, hogy ennyire megkínozza hősiesen helytálló munkatársait.
Szinte látom magam előtt, ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, s eljön október, betelik az újabb tizenharmadik év. Lehet, később eszembe jut majd, hogy újra itt volt egy kézenfekvő alkalom a kilépésre, a tisztes távozásra, senki sem szólhatna semmit, a nyugdíj előtt néhány évvel különben sem ártana a munkakönyvemet áthelyezni valahova, ahol a kötelező minimálbérnél valamivel nagyobb a fizetés. Egyelőre nincs hozzá erőm. Egyelőre jobban sajnálom a lapot, mint magamat. Ki kellene találni valamit, amitől a folytatás érdekes kihívásnak tűnne fel. Talán nem árt majd ott egy alapító tag, meg hát a kolofont is le kell zárnia valakinek…
Adósságaim
Mi mindent meg kellett volna tennem az „új Hétért”, azon kívül is, hogy gyakrabban járok be, hogy egy-egy fordításon és kósza cikken kívül egyebet is írok, s a szervezésben nem hagyom magára Zsoltot! Adósságaimat szinte számba sem tudom venni – és felismerem a kínos iróniát abban is, hogy most abból készítek „anyagot”, hogy amikor kellett volna (miért) nem készítettem.
Tartozom elsősorban három-három vagy akár két-két, de legalább egy-egy megígért könyvrecenzióval, méltatással Bíró Bélának és Rostás Zoltánnak. Béla az egyik legjobb előszót írta (a tizenegyből) a könyvem elé, nagyon hálás voltam neki érte; barátságunk, a közírói is, kolozsvári koromban kezdődött, amikor én az egyetemisták, ő a középiskolások kategóriájában nyerte meg a Korunk pályázatát. Remek könyvei jelentek meg az utóbbi években Magyarországon – egyiket sem volt időm úgy elolvasni, hogy érdemeinek megfelelően számoljak be róla olvasóinknak. Zoli kisebb, de azért életveszélyes agyi balesetből állt talpra hatalmas lelki- és jellemerővel, majd bukaresti meg Csíkszeredái egyetemi munkája mellett – felesége, Inke áldozatos és avatott támogatásával – három alapvető könyvet is megjelentetett, mindhármat románul. Meg is kapta értük a megérdemelt méltatásokat: szintén románul. Napilapos teendőim, a tömegesen, mintegy kihívásként vállalt alkalmi megbízások közepette egyiket sem volt energiám úgy elolvasni, hogy nyugodt lelkiismerettel, ne csupán „zsumalisztikusan” írjak róluk.
A legnagyobb mulasztásom azonban talán az, amit többedmagammal kellett volna megtennem: összegyűjteni ismét a lap köré azokat, akik korábban rendszeres és kiváló munkatársai voltak A Hétnek, főleg az első szakaszának, és akik azóta részben pályát (nem ritkán hazát) váltottak. Ma már, az elektronikus posta korában ez nem is lett volna, nem is lenne olyan nehéz, hiszen olyan emberekről van szó, akik – ebben biztos vagyok – írtak volna/ímának szívesen honorárium nélkül is, mint némelyikük teszi most is. Csak épp tervszerűen össze kellett volna szedni őket Magyarországtól Svédországig, Ausztriától Amerikáig, Temesvártól Kolozsvárig és Marosvásárhelyig.
Ki fogja megtenni, ha mi nem? Hiszen velünk kezdték együtt, és velük kezdtük együtt, árultunk egy gyékényen, alakítottuk a lapnak több mint az arcát: a lelkületét.
A Hét, XXXIII. évfolyam, 2003. július 17.