Tudják, hogyan lehet hat gyufaszálból kirakni négy háromszöget? Nos, próbálják meg! Néha szakítsák meg a próbálkozást, és olvassák tovább ezt az írást, utána függesszék fel az olvasást, és próbálkozzanak tovább a négy háromszög kirakásával. Ebben a pillanatban még nem tudom, hogy közöljük-e a megoldást, tehát kérem, ne ugorjanak az írás végére. Aki ismeri a megoldást, annak az a jutalma, hogy egyvégből elolvashatja ezt az írást, aki nem ismeri a megoldást, a jutalma, hogy nem kell egyvégből elolvasnia.
A szólánctól a genetikai kódig
Mindezeket azért írom ilyen cselesen és mulatságosan, nehogy beleessem egy típushibába. Nem tudom, hogy van ez, de amikor az ember elkezd a játékról elmélkedni, és főleg írni, mind nagyon komoly dolgok jutnak az eszébe. Hogy a játék, sőt játéktevékenység: szórakozás, időtöltésül végzett cselekvés, hogy – natürlich – lehet szabad vagy tétre menő, és különben is ezernyi válfaja van, lehet szerencse- és sportjáték, sőt játék az előadóművész munkája is, és játszanak az állatok meg főleg a gyermekek, hogy tanuljanak; szóval fontos dolog a játék, ezzel szemben a szerencsejátékok szenvedélye bizony nagyon káros, lásd az irodalmi hivatkozásokat. Szóval osztályozunk, meghatározunk, leírunk, magyarázunk. Holott a játék egyszerűen lelkiállapot, szabadság és sodródás – amikor már nem öröm, akkor már nem is játék.
Hagyjuk hát egy pillanatra a tudálékos értelmezéseket – ne éppen a pokolba, de egy magasabb polcra Huizingával! –, komolykodás nélkül mondjunk el néhány érdekes dolgot a logikai játékokról. Meg arról, hogy a tudományos és a játékos szemléletmód között milyen kevés a lényeges különbség, talán azért, mert mindkettő a kíváncsiságból és egyfajta logikai feszültség-feloldásból, katarzisból, illetve annak igényéből fakad. Szerencsés esetben a tudomány embere a „legvegytisztább” homo ludens.
Játék, Szó, Élet
Meggyőződésem, hogy a világ, mi magunk: információból lettünk. Valakik ezt már régóta tudják. „És az Ige testté lett.” Meggyőződésem továbbá, hogy a logikai játék a legmagasabbrendűbb szellemi tevékenység, mert az emberi megismerés, a gondolkodás és a szervezett információ működésére vet fényt. A logikai játékok önmagukban egyszerűek, és a társadalmi rárakódásoktól bonyolultak. Egyszerűek, hisz voltaképp nem is jelentenek cselekvést, semmilyen eszköz nem kell a „művelésükhöz” (legfeljebb papír és ceruza, netán néhány gyufaszál vagy hasonló szimpla, mindig kéznél lévő dolog), és bonyolultak, mert szellemi restek nehéznek és ünnepélyes tökfilkók komolytalannak tartják őket.
Kezdjem az elején: sikerült az emberből majmot csinálnom. (Alkalmasint másoknak is, de az inkább a lap politikai, társadalmi rovatainak a témája.) Addig is, amíg a levezetése eszembe jut, íme, hogyan lesz az őszből tél: ŐSZ – ÁSZ – ÁZÓ – SZÓ – SIÓ – SIR – SÁR – TÁR – TÁL – TÉL. A játékot minden idők legfurcsább fickóinak egyike, Lewis Carroll találta ki, és a névadója is ő volt: szóláncnak nevezte el.
Ez a Lewis Carroll (igazi nevén Charles Lutwidge Dodgson) kiváló és nagyon újító matematikus volt, inkább ismert azonban az Alice Csodaországban című meseregény szerzőjeként, amellyel megalapította a gyermekirodalmat… (A modem fizikusok által legidézettebb szépirodalmi munka a világon!) Remek abszurd verseket írt, megértette a nem euklideszi geometriát, és elrugaszkodott forgatókönyvek szerint ő volt Hasfelmetsző Dzseki. Nyilván van abban valami törvényszerű, hogy a formális logikának ez az egyik első megújítója fellázadt a logikus gondolkodás, pontosabban a konvenciókkal ránk erőltetett logika ellen. Ehhez nemcsak a vele azonos Lewis Carroll sajátos elmeberendezkedése kellett, hanem valami elkeseredett merészség is, a viktoriánus kor Angliájában, ahol szemérmességből az asztallábakat is tüllbe meg csipkébe öltöztették.
Ha Carroll bonyolult matematikai és logikai rejtvényeit, játékait most nem alkalmas is elővennünk, a szóláncoknál érdemes még egy keveset elidőzni (gyorsan egy spontánat: TŰZ – TÍZ – VÍZ, egy tudományosat: HOLD – HOLT – FOLT – FALT – FALD – FÖLD, végül egy abszurdat: LÉT – TÉT – LÉT); egyébként egy szólánc nyilvánvalóan annál értékesebb, minél kevesebb lépésben jut el egy adott szótól egy másik adott szóig. Ugyanis ezek a betűcserék valami egyetemes természeti elvet is illusztrálnak. Megdöbbentő hasonlóság fedezhető fel a szóláncok és a genetikai kódolás módja között. Ha a DNS kettős hélixet, vagyis az átöröklés anyagi hordozóját hosszú szónak fogjuk fel, minden mutáció olyan, mint egy lépés a szóláncban. Egy előzőből egy cserével (néha hozzáadással, néha elvétellel) létrejön egy új információ, egy új jelentés, annak alapján egy új minőség, egy új fehérje, és így tovább. A Természet, vagy ha úgy tetszik, Isten egy nagy szólánc-játékos. De a játékot, ezt a játékot Lewis Carroll hozta le nekünk, mint Prométheusz a tüzet. (Különben az EMBER – MAJOM szóláncot, illetve a vele egyenértékű fordítottját csakugyan „levezettem” valamikor, de most nem találom, majd legközelebb, esetleg a szerkesztőség díjazhatná azt az olvasót, akinek sikerül, mindenesetre a gondot az ’ember’ egymás melletti két mássalhangzója okozhatja.)
Tárgy? Élőlény? Fogalom?
Az egész világon híresek a magyar tudósok. Különösen a huszadik században annyira és oly sokan kiválóak voltak a tudomány szinte minden területén és határterületén, hogy Amerikában marslakóknak nevezték el őket. Sokak számára rejtély, hogy egy olyan kis ország, mint Magyarország, annyi kiemelkedő koponyát adott a világnak. Pedig szerintem a magyarázat megvan, és rém egyszerű.
Olyan volt ugyanis a század elején Budapest hangulata, fogékonysága a játékra. A szellemi tréfák, szójátékok, logikai rejtvények fergeteges divatját olyan írók alakították ki és kultiválták, mint Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső. Utóbbi írja: „Játszottak barkochbát, a tökély elképzelhetetlenül magas fokára emelve ezt az elmemozdító formát, s a fogalmak körét szűkítve, a felelgető igenjeiből és nemjeiből a lehető legrövidebb idő alatt kitaláltak minden lehető és lehetetlen dolgot, például Poincaré legelső öngyújtójának tűzkövét, vagy magának Oidipusnak jól megtermett, izmos Oidipus-komplexumát”. A kérdezős-felelgetős játékot mindnyájan ismerjük, biztosan nem Magyarországon találták fel, de biztos az is, hogy ott találták fel újra.
Nos, ebből a környezetből jött (tehát nem épp a Marsról, csak szinte) minden idők legnagyobb koponyája, tudóstársai által elismerten a világ legokosabb embere: Neumann János. Budapesten, a kávéházak szorgalmas látogatójaként bizonyítottan megfordult Karinthyék törzsasztalánál, ahol végeérhetetlen barkochbázások folytak. Minden felfedező tudós: játékos, láttuk – akkor is az, ha nem tudja, esetleg nem is akarja. Játékos, mert próbálgat és kockáztat, illesztget és örül neki, mint a gyermek.
De Neumann János már azért is a legnagyobb játékos a világon, mert ő alkotta meg a matematikai játékelméletet. A játékelmélet és a belőle sarjadt döntéselmélet szinte több tudománynál. Arról szól, miként kezeljük a legjobban életünk fontos „játékait”, „játszmáit”, mit tegyünk nehéz helyzetekben. Neumann János káprázatos szellemének másik korszakalkotó terméke, a számítógép elve alapjaiban szintén hasonlít a barkochba-játék logikai módszeréhez.
Még annyit Neumann Jánosról (akinek születésétől idén decemberben telik el száz esztendő), hogy óriási viccmester volt, leírta, osztályozta, és főleg élvezettel hallgatta és mondta a zseniális vicceket; amúgy sokan meg voltak győződve róla, hogy sikerült kapcsolatba lépnie földönkívüliekkel. És csakugyan vannak jelzések arra nézve, hogy most már barkochbázik és a földieken röhög az egész értelmes világegyetem…
Ui. A gyufás feladványnak van megoldása! Csak nem a síkban kell próbálkozni, hanem a térben: az asztallapra lerakott első háromszög csúcsaiból kiinduló és a negyedik, a sík feletti csúcsban találkozó gyufaszálak további három háromszöget határoznak meg. E feladat tanulsága az, hogy sokszor azért nem találjuk meg a megoldást, mert nem jól keressük, és nem ott, ahol kell. Ezt a tudósok is jól tudják. Az igazi felfedezések úgy születnek, hogy valakinek sikerül „felülemelkednie” a tárgyán, új szempontból vizsgálja, más összefüggésrendszerbe helyezi – és főleg: játszik vele. Sokat kell játszani, íme a tudományos felfedezés titka.
Megjelent az Erdélyi Riport Homo ludens rovatában 2006. január 6-án.
S hogy a játék néha a titokkal karonfogva jár, bizonyítja, hogy a 2015-ben orvul megszűnt hetilap Arcanum-archívumában ezt a lapszámot nem találni.