Fontos produktum lehet, ha ráküldték a világra az amerikaiak, de még mindig nem kaptuk meg hozzá a használati utasítást.
Megnyilvánulásaiból, például a világot lázban tartó legutóbbi beszédéből szándékait illetően jóformán semmit nem lehetett bizonyossággal megállapítani, annyira összefüggéstelenül beszélt, legfeljebb az agyműködéséről és lelki-tudati zavarairól, de hát nem vagyunk sem neurobiológusok, sem pszichiáterek – tehát végeredményben ezekről sem. Titok, idegenség…
Ahogy saját személyéről beszél, abból arra következtethetnénk, hogy különleges képességekkel megáldott zseninek tartja magát, amolyan csodagyereknek, ami abban az értelemben igaz is lehet, hogy már ötévesen annyi esze volt, mint most. (Ezt az ötévest nem az ujjunkból szoptuk, egy magas rangú katona mondta, hogy úgy kell vele beszélni, úgy kell neki magyarázni, mint egy ötéves gyermeknek.)
Hamar felhagytam azzal, hogy megértsem, mit akar mondani. Több mint egy órán át hordott össze-vissza mindenfélét Davosban, a román fordítás kiváló volt (az Antena3CNN élőben közvetítette a világeseményt), az írott szöveg tízszeresére javította a mondat-részek érthetőségét. Különösen megragadott, amikor az előadó azt mondta, „egy darab jeget akarok, és ti nem adjátok”; ez nekem két jeges történetet juttatott eszembe: 1. amikor a whiskyt vedelő utas a Titanicon azt mondja: „– Én kértem jeget, na de ennyi…”, 2. amikor a Vesztegzár a Grand Hotelben (Rejtő) hittérítős jelenetében a báros Félix hatásos félhomályi beszéde után csodálkozva kérdezi: „– Na de minek bele a jég?!”
Hanem amiben teljesen egyetértek Amerika és a világ kiemelkedően legfontosabb emberével: az a Nobel-békedíj kérdése. Nem vitás, megérdemli, ha annyian javasolták, komoly emberek, államférfiak, az amerikai politikai osztály (valóban van olyan náluk, mondhatjuk így?) illusztris tagjai… A norvég bizottság nem adta oda neki, megtehette volna soron kívül, így most nézheti magát Oslóban, örüljön, ha nem bombázzák meg, mert ahogy Trump mondta, ők nem felejtenek (és utána rögtön áttért az ingatlankérdésre); szóval a venezuelai csaj teljesen indokoltan csúsztatta a kezébe azt az érmét, ezzel a gesztussal egyben igazolva, hogy ő nem érdemelte meg a díjat, tehát jogos azt stafétakellékként kezelni. Trump például tovább adhatja Putyinnak, Putyin Kimnek satöbbi, gyarapítva a béketábor Nobeleseinek a számát…
Én ezt a gesztust olyan fennköltnek éreztem, hogy – a „ne azt nézd, hogy mit vehet el Trump tőled, hanem azt, hogy te mit tehetsz érte” jegyében – komolyan fontolóra vettem, milyen díjamat adhatnám át én is a világ urának. Hosszas töprengés után eszembe jutott, hogy hatodikos vagy hetedikes koromban kaptam az első diplomámat, vasgyűjtésért, az nagyon a szívemhez forrt, ahogy hazaér Davosból, el is küldöm neki Mar-a-Lagoba. Talán egy piros sapkát elfogadnék cserébe, pont olyan jól néznék ki benne, mint mondjuk Klaus Werner, ráadásul ő sokkal többet fizetett érte, úgymond rakétákért (hahaha). Most meg, hogy ez eszembe jutott, látom is a mi Klaus Wernerünket NATO-főtitkárként, amint épp közvetít… de ez már elviselhetetlen, be kell vennem valamit.
Szóval nem lettünk okosabbak Davos után azt illetően, hogy mi lesz. De valami lesz addig is. (A piros gombos táska mindig ott van a világ labilis uránál.) Elvégre van annál nagyobb baj is, hogy ő kiszámíthatatlan. Az, hogy – félő – be-…