Megmenti-e magának a Nyugat Romániát? Kell-e neki ez a problémahalmaz a többi mellé? Románia segítség nélkül sosem tudta sem megmenteni, sem fenntartani magát. Most a fő problémája az, hogy az oroszbérenc elnökjelölt – az ortodox egyházra, a nőellenességre, a TikTokra, azon belül az alvilágra, nem utolsósorban a román állam intézményeinek kóros tehetetlenségére alapozva, eszement kinyilatkoztatásokkal, teljesíthetetlen populista ígéretekkel célzottan megszólítva a reprimitivizáció magas fokára jutott retardiátust – előnyben lehet a választási versenyben. Kétségtelenné vált: Románia régen előkészített hibrid háborús agresszió áldozata. Igen, úgy, ahogyan Ukrajna fegyveres agresszió áldozata. Orbán Viktor úgy fogalmazott: kísérlet zajlik, ami állásfoglalásnak aligha felfogható. (És lehet, hogy ennek, mármint hogy nem foglal állást, még örülnünk is kellene.)
A romániai szélsőjobb, a december elsejei általános választás igazi győztese nyilatkozataiban az oroszpárti jelölthöz felemásan viszonyul, viszont amiért ápertén rajong, az a magyar miniszterelnök: békeharca, oroszpártisága, EU-, Soros-, általában Nyugat-ellenessége, illiberalizmusa, agresszivitzása. Érdekes lenne megtudni, hogy a két román döntős elnökjelölt közül melyiket és miként támogatná Orbán Viktor, és az is, hogy az RMDSZ vezetőinek mi a véleményük ebben az összefüggésben a nagymértékű „átfedésről” Orbán és Georgescu szélsőjobboldali nézetei között. Mindenesetre nem szeretnék a bőrükben lenni, de hát soha nem is szerettem volna.
Nem mondhatom, hogy életem unalmasan telt, hogy nem volt részem sorsfordító világtörténelmi eseményekben. A második világháború utolsó előtti évében születtem; a román átállás 1944. augusztus 23-án megakadályozta, hogy anyám Németországba, apám szüleihez vigyen; apámmal először és utoljára 1967-ben találkoztam, abban az évben végeztem el az egyetemet, jutottam el először Budapestre anyám számlálhatatlan másodunokatestvéréhez, s lettem középiskolai fizikatanár; 1970-ben egész Erdélyt árvíz pusztította, Vásárhelyt a Maros különösképpen; a nagy bukaresti földrengésben a tömbházunk derékba tört, kis híján összeomlott; 1989-ben napokig ropogtak a fegyverek (és szimulátorok) az utcánkban, az volt a világ első élőben közvetített forradalma, majd orosz irányítású államcsínye (a karácsonyi kivégzést a tévében a szomszéd szekus ezredesnél néztem, miután a tévémet eladtam, megvolt Magyarországra a kitelepedési engedélyem, a nagy formulár, aztán maradtam); 1990 júniusának közepén borostás, gyanakvó tekintetű, botokkal felszerelt bányászok sorfala között surrantam a buszmegállóig munkába menet. 2000-ben nem voltam hajlandó az elnökválasztáson „a kisebbik rosszra” szavazni. Azt mondtam, „intézzék egymás közt”. Most nehezebb, a nagyobb rossz összemérhetetlenül nagyobb.
Idén muszáj volt az RMDSZ-re szavaznom, és vasárnap, a második fordulóban (ha lesz), muszáj Elena Lasconira szavaznom. Rajtam ne múljon, hogy kapom-e a nyugdíjat vagy sem. Gyönyörű lány volt ez a Lasconi ProTV-s bemondó korában, még nem viselt keresztet, de most nem ez a fontos. Most a választás tétje a fontos. (Az előbbi mondatban egy videó linkje, muszáj megnézni, szó szerint szédületes, nézése közben sok mindenre gondol és rájön az ember.)
[Az „Emak-Emak” indonéz kifejezés, amely szó szerint „anyákat” vagy „idősebb nőket” jelent, és gyakran használják az indonéz társadalomban utalásként a háztartásbeli vagy közösségi ügyekben aktív nőkre. A népszerű mémmé vált „The Power of Emak-Emak” kifejezés az indonéz anyák erejét és kitartását hangsúlyozza a mindennapi életben, legyen szó családi, társadalmi vagy akár politikai szerepvállalásról. Magyarul a kifejezést így lehetne fordítani: „Az anyák ereje” vagy „Az Emak-Emak hatalma”, ami arra utal, hogy ezek a nők mennyire fontosak közösségeik életében.] Sajnos Romániában a többség úgy vélekedik a nőkről, mint az idióta Gigi…
Az Új Hétben most jelenik meg az utolsó írás a Menczer–Magyar-vitáról. Elszégyelltem magam. Országok, nemzetek, nemzedékek sorsa dől el Romániában, követhetetlen gyorsasággal özönlenek a fontos hírek az élesben folyó hibrid háborúról, ismét a potenciálisan legjövősebb balkáni országon a világ szeme, és lapunk szócsatákra, párton belüli hatalmi harcokra, kamukonzultációkra pazarolja idejét, kilátástalan küzdelme közepette egy megátalkodott hatalommal, amely egy még megátalkodottabb hatalom szolgálatában ügyködik, ádázul gyűlölve azokat, akik korábban befogadták, támogatták, megbecsülték, szerették. Azért, mert nem lophatnak tovább…
A Politico „Románia Trumpjának” nevezte Călin Georgescut. Egyszerű válasz sok kérdésre. A legegyszerűbb kérdés: valóra tudja-e váltani Trump az ígéretét, hogy huszonnégy óra alatt véget vet az ukrajnai háborúnak? Logikus, hogy igen, minél fogva az három napig tartott. Vajon a romániai hibrid háborút mennyi idő alatt „oldandja meg”? Érdekesen fölényes november elejei győzelme előtt az amerikai Georgescu azt mondta híveinek egy több milliós (értsd: több millió dollárba kerülő) nagygyűlésen, hogy csak egyszer kell nagyon megszavazni őt, utána már nem kell szavazni egyáltalán. (Ahogy Karinthy jelezte: úgy lehet megdönteni a víz alatt tartózkodás csúcsát, ha egy másodperccel többet ülünk, mint ameddig bírjuk, utána bírjuk bármeddig… ilyesmi vár ránk?) Orbán Viktor jóval Trump előtt, a jelek szerint ihletően azt mondta: “Csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon.” Majdnem szóról szóra ugyanaz. A féktelen diktatúra küszöbén vagyunk itt is, ott is. Hazugság a hatványon, zsarolás, nácizmus és nárcizmus, bosszúálló fenyegetés egyre durvábban, legionárius kegyetlenséggel, pszichikai terror. Legalább mi, legalább Romániát ne hagyjuk! Legalább a tré bolyt ne hagyjuk!
Nem tudni, sikerül-e Románia tehetetlen – ha nem éppen cinkos, nacionalista, magyargyűlölő – intézményeinek elvágniuk az elnökválasztás gordiuszi csomóját. Akarják-e, merik-e? A biztos válaszig mentálhigiéniai szempontból és önkíméletből is jobb, ha elhallgatunk. Sok mindent meg lehet tenni, de káoszban, önkénnyel, túlhatalommal szemben szinte semmit.