Kilencéves sem voltam, amikor meghalt, de a nagy medgyesi gyűlésre, ahol búcsúztatták, élénken emlékszem. Lehet, hogy csak egyike volt aznap az ilyen gyászgyűléseknek a városban, mert olyan sokan azért nem voltak, jóformán a házunk előtt, de mégis a várfalig terjedően vacogott a tömeg a március reggeli fagyban. Ott voltam a tömegben, és valahogy úgy jártam, mint Mikszáth kisfiúja, aki Deák Ferenc temetésén csak az előtte álló felnőttek ülepét látta, erre emlékezett. Konok kis krapek lehettem, a felnőttek sírtak, de én nem sírtam, a partizán múltam megacélozott, ugyanis kedvenc játékunk a partizánosdi volt, elszánt szovjet partizánok voltunk, ráadásul csak Rex volt köztünk közlegény, igazi nácit pedig nem tudtunk keríteni (a szomszéd szász leánykák nem vállalták), úgyhogy képzeltünk magunknak ellenséget, de nyilván a képzelt nácik is mind rövid életűek voltak. Szóval ez volt a hozzáállásom. A felnőttek viszont szinte mind sírtak, a szónokokra nem emlékszem, de nyilván ők is, hiszen az apjukat dicsőítették zokogva. Akkor még nem tudtuk, hogy Sztálin elvtárs taknyában-mocskában feküdve, tökrészegen múlt ki, és nyilván Hruscsov elvtársról vagy pláne Beria elvtársról sem hallottunk.
Sztálin elvtárssal kapcsolatban viszont az iskolában sok szép dologról értesültünk, míg például az Istenről az első dolog, amit tanítóinktól megtudtunk, az volt, hogy nincs. Sztálin elvtársnak pedig a képét is ismertük, lehet, hogy későbbi emlék, de valamelyik tankönyvemben még pipája is volt, és a lábán korcsolya.
Ilyen az élet, mondta utána, már otthon a mostohaapám, amit akár bátorságnak is mondhatunk, de csak anyám hallotta, meg én, aki nem számítottam, legfeljebb csak mint cinkos hallgatója a budapesti Kossuthnak és a Szabad Európa Rádiónak, akiből m.apám némasági fogadalmat csiholt ki.
Szóval Sztálin elvtárs megrendítő halála után partizánsejtünk akciói megcsappantak, részemről pedig bonyolult lelki folyamatok nyomán meg is szűntek, miután az 1956-os forradalmi hangulatban jóanyám elárulta, hogy az én igazi apám német, igazi német (semmiképpen sem szász!), akit a hitleri hadigépezet sodort (Franciaországból) Romániába (majd a román felszabadulás környékén némi szovjet kerülővel vissza Németországba), tény, hogy abban az erdélyi városban ismerkedtek meg, ahol negyed évszázaddal később a mostani román államelnök megszületett. Szögre akasztottam tehát a puskám.
Mindezek, remélem, kellően indokolják, hogy később, szünetekkel mindmáig, élénken foglalkoztatott Sztálin elvtárs sorsa, élete és műve. A jelenben pláne, miután a politikai lélekvándorlás folytán a továris Moszkvában a mostani cár alakjában reinkarnálódott. De erről esetleg később…
Személyes mozzanatként még azt kell elmesélnem, hogyan kerültem Sztálin elvtárstól egy kézfogásnyira. (Ismerik a játékot, például Gálfalvi Zsolt révén egy kézfogásnyira kerültem Kim Ir Szennel, és más történelmi és irodalmi személyiségek is „megvannak” nekem; Hitlerrel biztosan nem, apám nem foghatott vele kezet; de Fogarason kezet foghatott Fritz Schröderrel, a későbbi német kancellár apjával, aki viszont nem ismerhette meg a velem nagyon egyidős fiát, Gerhardot, mert 1944-ben, talán, szovjet golyótól meghalt.)
Vissza! Rajnai Sándor magyar kommunista titkosszolgálati vezető, hírszerző, diplomata, politikus – mint később Bukarestben, A Hétnél megtudtuk – szoros baráti viszonyban állt Jurij Vlagyimirovics Andropovval, aki volt budapesti szovjet nagykövet, de volt a hírhedt KGB vezetője, és lett főleg az SZKP főtitkára Leonyid Brezsnyev után (rövid ideig, alig több mint egy évvel később bekövetkezett haláláig). Rajnai Sándor – 1956–1958-ban a budapesti Gyorskocsi utcában működő politikai nyomozó főosztály helyettes vezetője; Romániában ő tartóztatta le és szállíttatta onnan magyar vizsgálati börtönbe Nagy Imre  miniszterelnököt és társait, majd felügyelte az ellenük folytatott per előkészítését és lebonyolítását – 1978–1982-ben Romániában volt rendkívüli és meghatalmazott nagykövet. És most jövünk mi. Huszár Sándor – legyen az emléke eleven és tartós! – 1979. április 15-én töltötte az ötvenet. Ebből az alkalomból Rajnai Sándor nagykövet bensőségesnek nevezhető fogadást adott a rezidenciáján, amire Huszárékon kívül csak Ágostonék és Bekéék voltak meghíva, ezt nyilván Huszár rendezte. Büszkeségünket persze némiképp csökkentette volna, ha tudjuk, kicsoda is Rajnai Sándor, de nem tudtuk, csak később tudtuk meg, és több okból nem bánom, hogy megtörtént az a kellemes vacsora (Huszárúr elemében volt), nyomában pedig megmaradt az, hogy Rajnai Sándor révén egy kézfogásnyira kerültem a történelem (Hitler mellett? előtt? után?) legnagyobb tömeggyilkos gonosztevőjével, Sztálinnal. Persze tudatában annak, hogy az ilyen „kézfogásnyi kapcsolatok” képletesek, gyakorlatilag nem jelentenek semmit, hisz nem valószínű, hogy Kim Ir Szen, Sztálin és a többiek sora tudott volna rólam. Viszont nagyonis tudunk kortárs személyekről, akik büszkék arra, hogy tömeggyilkos gonosztevőkkel paroláznak, közösködnek, szervezkednek – és így tovább… még egy darabig.
Még visszább!
Sztálin halálának évfordulóján nem csak egy emberről kell beszélni, hanem egy korszakról is: egy olyan rendszerről, amely a hatalom totális koncentrációjára épült, és amely milliók életét formálta – tragikus módon. Sztálin a Szovjetunió élén egy olyan államot épített ki, amely egyszerre volt nagyszabású modernizációs kísérlet és félelemre, állami terrorra alapozó diktatúra. Az iparosítás, a kollektivizálás és a gyors katonai felkészülés valóban átalakította az országot. Az eszme, amelyben mindezek megtestesültek, hatással volt fontos nyugati személyiségekre, gondolkodókra is. (Akik aztán csalódtak, nem úgy képzelték, nem olyan lovat képzeltek stb., de amikor és amíg a legjobban kellett, legitimálták azt a rendszert.) Ugyanakkor a szovjetunióbeli átalakulások hatalmas emberáldozattal jártak: a kényszermunkatáborok rendszere, a terror tisztogatásai és a Gulág világa a 20. századi állami erőszak szimbólumaivá váltak. Akárcsak a visszataszító, tobzódó személyi kultusz.
Végül Sztálin alakja a történelemben mégis kettős maradt. A II. világháború idején a Szovjetunió élén Sztálin – hatalmas amerikai anyagi támogatással – kulcsszerepet játszott a náci Németország legyőzésében. A győzelem ára azonban szinte felfoghatatlan volt: tízmilliók haltak meg, és a háború utáni kelet-európai berendezkedés (Jalta!) évtizedekre rögzítette a szovjet hatalmi rendszert.
Sztálin halála után három évvel Nikita Hruscsov híres beszédben részben leleplezte a személyi kultusz és a terror mechanizmusait. Ezzel megkezdődött Sztálin örökségének lassú újraértékelése, amely máig nem zárult le, sőt furcsa kanyarokat vesz. A mai orosz emlékezetpolitika központi narratívája két elemet hangsúlyoz: a világháborús győzelmet és a Szovjetunió nagyhatalmi státuszát; ebben a szemléletben Sztálin amolyan kemény államépítő vezetőként jelenik meg. A rehabilitációja nem teljes: a terrorjáról kevesebb szó esik, a győzelemről és a hatalomról több, a jellegzetes, erőszakkal (börtön, mérgezések, ablakok…) megtámogatott, fenntartott személyi kultusz már-már alapfeltételként jelenik meg. Lényegében a szimbolikus fordulat már rögtön Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után megkezdődött: a történelmi narratívában a stabilitás és a birodalmi kontinuitás fontosabb lett, mint a múlt. Történészek joggal állapítják meg, hogy Putyin valójában nem is Sztálinhoz, inkább egy cári uralkodóhoz hasonlít – logikája például az I. Miklósé, vagy éppenséggel a Nagy Péteré.
Rövid történelmi mérlegként: Sztálin alakja egyszerre három dolog szimbóluma lett – egyik a totalitárius hatalom, másik a 20. századi ipari-katonai modernizáció extrém formája, harmadik a birodalmi politika brutalitása. Neves politológus jegyzi meg: Sztálin idején a rendszer ideológiával igazolta a hatalmat, Putyin idején a rendszer a hatalommal igazolja az ideológiát. Sztálin rendszere totalitárius, Putyiné autoriter; Sztálin ideológiája a kommunizmus, Putyiné az állami nacionalizmus; Sztálin fő eszköze a hatalom fenntartásában a tömeges terror, Putyiné a politikai kontroll, az információ monopóliuma, a propaganda; Sztálin célja a kommunista birodalom volt, Putyiné a geopolitikai nagyhatalom. Láttuk, mi lett a Sztálinéból, meglátjuk, mi lesz a Putyinéból.
Mindenesetre Putyin hidegfejű, embertelen, kegyetlen figura – Andropov nemcsak nagyobb, összehasonlíthatatlanul jelentősebb KGB-főnök volt, de sokkal műveltebb államfő is, ő készítette elő a talajt a kiváló Mihail Gorbacsovnak. Nem tudjuk, kinek-minek készíti elő a talajt Vlagyimir Putyin.