Ágoston Hugó: Gyógyító-mérnökök

A pneumokoniozissal foglalkozó IV. Nemzetkö zi Konferencia után

Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének és Románia Munkaügyi Minisztériumának közös rendezésében szeptember 27. és október 2. között zajlott le Bukarestben a pneumokoniozissal foglalkozó IV. Nemzet­közi Konferencia. A Minisztertanács elnökének, Ion Gheorghe Maurernek magas védnöksége alatt álló konferencia mintegy öt napig tartó munkálatain 44 országból mintegy 700 orvos, biológus, mérnök vett részt. A szakemberek az ipari por okozta szakmai megbetegedések kérdéseit vizsgálták meg, végkövetkeztetésként különös nyomatékkal emelték ki a porbelégzés okozta megbetegedések megelőzésének fontosságát.

A konferencia megnyitó ülésén elhangzott üdvözlő beszédében Ion Gheorghe Maurer megállapította: „Minthogy káros következményeit valamennyi nép megérzi, leküzdésében valamennyi a legnagyobb mértékben érdekelt; a környezetszennyeződés természetszerűen lehetővé teszi, sőt megköveteli a népek mindegyikének közös akcióját ebben a létfontosságú kérdésben, tág teret nyújtva a szoros együttműködésre az összes államok között, függetlenül nagyságuktól, fejlettségi fokuktól vagy társadalmi-politikai berendezésüktől.”

Barhad Bemard doktor tagja volt a pneumokoniozissal foglalkozó IV. Nemzetközi Konferencia rendezőbizottságának. A konferencián az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének megbízásából összeállított tizenegy átfogó beszámoló egyikének szerzőjeként s több referátum társszerzőjeként szerepelt. Az alábbi interjú a bukaresti Higiéniai Intézetben készült, amelynek Barhad doktor tudományos aligazgatója.

– Azt gyanítom, hogy olvasóink nagy része mindeddig a konferencia témáját képező betegség, a pneumokoniozis elnevezéssel nem találkozott, ezért első kérdésem a fo­galom jelentésére vonatkoznék.

– A kifejezés görög eredetű. Pneumon tüdőt jelent, konios pedig port. A pneumokoniozis tehát azt jelenthetné: por a tüdőben. Orvosilag a kifejezés azt a szakmai be­tegséget jelöli, amelyet a különfé­le természetű poroknak a tüdőbe való bejutása okoz. Elterjedését te­kintve „modern” betegség, nevezhetnők amolyan „mal du siècle”-nek (bár ilyen ma már több is van). S mégis, nagyon régi betegségről van szó: úgy tűnik, a piramisokat építő rabszolgáknál jelentkezett először, akik belélegezték a kő kifej­tésekor, törésekor felszálló port; valószínű, hogy ennek a pornak a szilíciumbioxidja okozta közülük nem egynek a megbetegedését és elsorvadását. Ráadásul a porbelégzés ki­váltotta tüdőelváltozás – a nehéz életkörülmények miatt – tuberkulózissal párosulhatott, tehát sziliko-tuberkulózis léphetett fel. A beteg­ség későbbi elterjedését, „modern­né” válását nyilván az új ipari technológiák elszaporodása okozta, amelyek alkalmazása folyamán szilíciumbioxid vagy másfajta por szabadul fel.

– Tehát a szilíciumbioxid nemegyedüli okozója a pneumokoniozisnak?

– Egyáltalán nem. Azért emlegetjük mégis külön, mivel a szilíciumbioxid a pneumokoniozis egyik legelterjedtebb és legsúlyosabb formájá­nak, a szilikózisnak az okozója. Egyébként okozhat tüdőmegbetegedést a fémpor, a fapor, a szénpor, az azbesztpor is. Ez utóbbiakat éppen azért említeném meg, mivel a munkacsoport, amely a konferenci­án a pneumokoniozis meghatározá­sát volt hivatott tisztázni, igen ki­szélesítette a fogalom eddigi körét.

– Mi tehát ennek a szakmai be­tegségnek a meghatározása?

– Pneumokoniozison ma a tüdőnek a benne felgyűlt, bármilyen fajta porral szemben tanúsított válaszreakcióját értjük. Ez a rövid, általános meghatározás különben tel­jesen új; a jövőben minden bi­zonnyal mint „bukaresti definíciót” fogják emlegetni.

–A meghatározás a különböző betegségkeltő porok hatásmechanizmusainak azonosságára is utal?

– A belélegzett porok hatásmechanizmusáról, sajnos, mindössze annyit tudunk, amennyi a fenti meghatározás megfogalmazásához éppenhogy elég. Egyébként a folya­mat kevéssé tisztázott. A tüdőbe jutott por betegségkeltő tulajdonságainak kutatói kezdetben egyszerű mechanikai hatásra gondoltak: a nap mint nap felhalmozódó porsze­mek megsértik a tüdő szöveteit, s a tüdő védekezésül élettani funkciókat ellátni képtelen, „halva szüle­tett” rostokat termel ki körülöttük. Később azonban kiderült, hogy a betegség fellépte nem függ a por­szemek keménységétől vagy élessé­gétől, tehát a hatás nem mechanikai. Erre vegyi hatásra gondoltak: a kis adagokban felszívódó por las­san megmérgezi a tüdőt. Ez a né­zet is megdőlt, kiderült ugyanis, hogy a szilikózist okozó szilíciumbioxidnál vegyileg sokkalta mérgezőbb anyagok hatása a tüdőre néz­ve kevésbé mérgező. Még inkább tiszavirág életűnek bizonyult az úgy­nevezett radioaktív elmélet, amely szerint a por radioaktív hatása vál­taná ki a tüdő kóros elváltozását. Napjainkban eljutottunk egy részleteiben még nem teljes, de felfogásban egységes elmélethez. Ennek lényege a következő: a por nem szöveti szinten hat, hanem a sejt­re, sőt a sejt belső szerkezetére! De hogy miképpen, az még ma sem teljesen tisztázott. És éppen ez az, ami meggátolja a hatásmechanizmus részletes ismeretén alapuló kezeléstmódozat kidolgozását. Ezért van az is, hogy – mint minden betegség le­küzdésében egyébként – a pneumo­koniozis elleni harcban stratégiánk alapja a megelőzés.

– Ami már nyilván nem pusztán orvosifeladat! S valóban, a részve­vők névjegyzékén a foglalkozásokat követve feltűnik a nem orvosok nagy száma. Ez arra enged követ­keztetni, hogy a konferencián tech­nikai kérdések is felmerültek. Eb­ben a meggyőződésben még inkább megerősített a Köztársasági Palota nagytermének a halljában a konfe­rencia idején kiállított modern be­rendezések látványa. Hogyan jelentkeznek mérnöki problémák a tárgyalt összefüggésben?

– A pneumokoniozisos megbetegedések leküzdése sokoldalú tudományos munkára kötelez. Ebben a munkában az alapfeladatokat az orvosok és a mérnökök látják el. A betegséget az orvosok fedezték fel, s ahhoz, hogy helyes diagnózist állapíthassanak meg, az orvosoknak kell ismerniük mindegyik formáját. Mint említettük azonban, a porbe­légzés okozta betegségek elleni harcban szinte teljes arzenálunk a be­tegség kialakulása ellen irányul. Az orvosok figyelmeztetnek a veszély­re, de nem mehetnek el portalanítani. Ez a technikai személyzet dol­ga. Különben a mérnökök ki is dolgoztak már egy sor megelőző módszert. Ilyen például a bányá­ban az úgynevezett nedves fejtés (az ércet vagy a kőzetet fejtés előtt és közben megnedvesítik), a levegő ventillációjának a biztosítása. A pneumokoniozis leküzdésében az orvosok nem nélkülözhetik a mérnökök segítségét. Éppen ezért a konferencia két szakosztály kere­tében zajlott: az orvosi és a tech­nikai szekció keretében. Az én beszámolóm – orvos létemre – a tech­nikai szekció ülésén hangzott el. Napjainkban elterjedt jelenség a tudományok összefonódása, több tu­domány eredményeinek felhasználá­sa valamely kérdés megoldásában – erre maga az élet kötelez.

– A pneumokoniozist tekintve mi az orvosi alapkutatás szerepe?

– Ahhoz, hogy az új betegség okát kiderítsék, alapkutatásokra volt szükség: ki kellett deríteni, hogyan hat a szervezetben a por, állatkísérletek segítségével tanulmányozni kellett például a szilíciumdioxid és a szerves anyag kölcsönhatását. Napjainkban az alapkutatás eljutott odáig, hogy már a gyógyítás­ban is reménykedni kezdhetünk. Bár a sajtó eltúlozta a dolgot, nagy reményeink fűződnek egy, a felfedezés után meglepő gyorsasággal varázslatosnak kikiáltott „szerhez”: a polyvinylpyridin-N-oxidnak nevezett szintetikus szerves anyaghoz, amelynek hatására a tüdőben megszűnik a rostképzés. De ez az anyag tulajdonképpen nem is gyógyszer: egyesek meg éppen azt állítják, hogy bármelyik erősen polimerizált, és NO-csoporttal rendelkező szervesanyagtól ugyanezt a hatást várhat­juk.

Reményeink vannak tehát, igazán megbízható orvosságot és gyógymódot azonban még korántsem isme­rünk. Nem beszélve arról, hogy a különböző anyagokkal folyó kísér­leteknek – amellett, hogy óvatosan kell eljárnunk – évekig kell tarta­niuk ahhoz, hogy egyértelmű követ­keztetéseket lehessen levonni belő­lük. Leghathatósabb eszközünk még mindig: a megelőzés.

– Ebből a szempontból nálunk mi a helyzet?

– Az utóbbi húsz évben a pneumokoniozisok száma az eredeti érték kétharmadára csökkent. Ami azonban a legfontosabb: már nem ta­lálkozunk a betegség súlyos válto­zataival. A porszint rendszeres, ki­terjedt csökkentése az üzemekben és bányákban ahhoz vezetett, hogy ma a betegség első szakaszának a tünetei később (öt-hat év helyett húsz év múlva) jelentkeznek, mint azelőtt.

Nálunk a betegségek megelőzését törvény írja elő. Egészségügyi egységeinknek módjában áll például letiltani” minden olyan munkahe­lyet, ahol a higiéniai körülményeknem megfelelők. Egyébként egész­ségügyi hálózatunk minden szem­pontból a világ legjobbjai közé tartozik. Sajnos, a törvényeket sok he­lyen nem tartják be.

– Önök tulajdonképpen szakmai betegségekkel foglalkoznak. Milyen ismérvek alapján nyilvánítanak valamely betegséget szakmainak?

– Igen, a kritérium leszögezése körül elég sok vita folyt. Ma szakmai betegségnek nevezzük azt, ame­lyet a beteg a termelési folyamat során szerez. Hazánkban a szakmai­nak nyilvánított betegségekről kü­lön listát, mintegy szabványt állí­tottak össze, feltüntetve a betegség okát és profilaxisát is. A tuberku­lózist például mikroba idézi elő. Szakmai betegség-e vagy sem? – tették fel a kérdést. Válaszunk a kö­vetkező: az lehet, ha például egy tüdőszanatóriumi ápoló tüdőbajt kap. (Persze, egy kis valószínűsége annak is van, hogy máshol betegedett meg, de ez a valószínűség elhanyagolható.) A pneumokoniozis azonban az esetek túlnyomó többségében szakmainak könyvelhető el, hiszen a por mennyisége főleg az egyes munkahelyeken haladja túl a veszélyességi szintet. A levegőszennyeződése nem a pneumokonio­zis, hanem főleg a heveny bronchitisz előidézésében ludas.

– A konferencián felolvasott dolgozatáról röviden mit mondana el?

– Beszámolóm célja azoknak a kritériumoknak és módszereknek a kidolgozása volt, amelyek alapján a porveszély felmérhető. Egyben cá­folni szándékoztam azok vélemé­nyét, akik egyetlen matematikai képlet segítségével akarnák ezt el­végezni. A probléma ennél bonyo­lultabb. Ezért új, alapvető felfo­gást javasoltam, amely a mi inté­zetünkben kristályosodott ki, s amelyet „intenzív eljárásnak” nevez­tünk el. Lényege az, hogy a megbetegedés veszélyének megállapítása céljából rendkívül sokoldalú, több tudományt érintő, minden részletre kitérő tanulmányokat kell végezni. Ez így meglehetősen általános, de elmondhatjuk, hogy a részletek ismertetése után a részvevők nagy többsége elismerte álláspontunk he­lyességét.

– Említette, hogy egyes szakem­berek matematizálás alapján pró­báltak a tárgyra vonatkozó következtetéseket levonni. Véleménye szerint az önök szakmájában a ma­tematika nem alkalmazható?

– Dehogynem! Csakhogy például a pneumokoniozis kutatásában szük­séges matematikai apparátus kidol­gozásához egyaránt szükséges, hogy az illető jó orvos, jó biológus le­gyen és kiváló matematikai felkészültséggel rendelkezzék. Sajnos, ép­pen ezt az alapos „kettős felkészültséget” kell hiányolnunk. Meggyőződésem, hogy mindaz, ami szakfolyóiratainkban oldalak ezre­in jelenik meg (s még elolvasni sincs időnk), a matematika nyelvére lefordítva elférne egy oldalon. Tehát éppen a matematika oldhatná meg kommunikációs gondja­inkat és segíthetne esetleg a kuta­tásban is. Csakhogy ehhez jönnie kell valakinek, aki a pneumokoniozisnak szentelje matematikai munkásságát. A konferencián is elkelt volna egy matematikus szakember.

– Visszatérve a konferenciára, Ön szerint a rendezvény minek köszönheti kétségtelen sikerét?

– Elsősorban témájának: sokak által nem ismert és mégis sokak – áldozatok és kutatók – számára fontos betegségről tárgyaltunk, az emberért, az ember védelmében. Másodsorban a részvevők nagy szá­mának. Különösen figyelemre méltó, hogy a porbelégzéses betegsé­gekkel foglalkozó szakemberek iga­zi elitje gyűlt össze Bukarestben, a legnagyobbak kivétel nélkül.

– Végül egy utolsó kérdés: mikor és hol tartják a következő konfe­renciát?

– Nem tudom. Mi akkor ülünk össze, amikor a problémák megérnek arra, hogy megtárgyaljuk őket. Az ezelőttit, a harmadikat például 1938-ban tartották Sidneyben. Éppen ezért érezzük megtiszteltetésnek, hogy ránk, román szakemberekre bízták a pneumokoniozissal foglalkozó IV. Nemzetközi Konferencia megrendezését. Nem tudjuk, mikor lesz a következő. Amikor megtartják, ott leszünk. Addig mindegyikünk dolgozik itthon.

Megjelent A Hét II. évfolyama 41. számában, 1971. október 8-án.