Marx György esszéjének olvasása közben
Tanultam én, hogy átalszürve
Tudósok finom kristályműszerén
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
(Tóth Árpád: Lélektől lélekig)
A csillagok többen vannak, mint az emberek: a Galaktika mintegy százmilliárd csillagnyi tömegű anyagának a fele már csillaggá tömörült. Több mint tízmilliárd év alatt (ez a Galaktika kora) milliószám jöhettek létre értelmes lények társadalmai, s ha ezeknek csupán egy százaléka maradt is meg, „a Galaktikában sok helyen lobog az értelem lángja“. Meglehet, hogy az értelmes lények száma nagyobb a csillagokénál is.
Az értelem társat keres: „egymást felkutató, egymással kommunikáló társadalmak régen létrehozhatták a Galaktikus Klubot“. Bennünket is befogadnának. Kamaszok vagyunk még, lehet, hogy a Klub öreg tagjai elmosolyodnának a maguk módján kamaszgondjainkon. De mi bevallanánk, hogy tanulni akarunk. Egészen biztos, hogy nem bántanának (biztosabb, mint az, hogy az ember nem fogja bántani az embert, mint az, hogy a civilizáció nem fogja bántani önmagát). El kell indulnunk tehát megkeresni a Galaktikus Klub bejáratát. Mi, akik abban a korban születtünk, amelyben technikailag első ízben vált lehetővé a „bús földünkkel rokon“ bolygók, a fejlett civilizációk felkeresése, nemzedékünk emberei, boldogok lehetünk. „Nekünk jutott osztályrészül, hogy belevágjunk a korszakalkotó vállalkozásba“, hogy megkezdjük a „Nagy Kísérletet“.
De vajon érdemes-e? Ugyanis a kutatás áldozatokkal jár. (S a háború, a háború nem jár áldozatokkal?) Az űrhajók, a rádióteleszkópok, a gyorsítóberendezések – az alkalmazott és az alapkutatás eme nélkülözhetetlen kellékei – sokba kerülnek: látszólag a földi jólét rovására. De az anyagi jólét még nem boldogság. Az igazi boldogsághoz a gondolkodás nyugtot nem hagyó gyötrődése, kéjes gyönyöre szükségeltetik. Szép az, ami boldogságot ígér. A kutatás, a mi esetünkben a Galaktikus Klub bejáratának keresése: gyönyörű. Mert a legnagyobb boldogságot ígéri: „ha fel tudnánk tárni a Galaktika miénknél fejlettebb civilizációit, múltjukból saját jövőnket ismerhetnők meg“. S ez a biztonság erejével ható empíria többet jelenthet, mint bármilyen filozófiai okfejtés, jövősaccolás. Ez a Nagy Lehetőség, amit akkor sem szabad elvetélni, ha valóra váltásának csupán 0,001 is az esélye. Így születhet meg az emberiség kollektív lelkének útját kitapogató új, tudományos asztrológia, amelynek alapján – ha eljutunk odáig – bizton mondhatjuk majd: az emberiség a Boldogság-csillagképben született.
„A tudósok komolyan veszik a Nagy Kísérletet“: felkutatják és rendszerezik az adatokat, mint fanatikus gyűjtő a bélyegeket, hogy teljes legyen a kollekció, s a kutatáshoz kellő anyagi befektetés birtokában vagy hiányában, háborítatlanul végzik számításaikat. A relativitáselmélet megtanított arra, hogy csak a viszonylagosság abszolút, a kvantumfizika megtanított arra, hogy csak a valószínűségben hihetünk bizonyosan. „A tudósok a nagyságrendekben és a tendenciákban egyetértenek.“ Abban is, hogy ki lehet számítani a Nagy Kísérlet sikerének a valószínűségét. Ezt a valószínűséget jól fésült képlet adja meg… A képlet nagy ismeretlenje a technikailag fejlett civilizációk átlagos élettartama – erre vonakozólag (pedig be jó lenne!) nincs tapasztalatunk; az emberiség nem tudja: túléli-e a civilizációt. De azt tudjuk (éppen a képlet alapján számíthatjuk ki), hogy a többszöri üzenetváltáshoz, a kimerítő dialógushoz az kell, hogy az említett időtartam legalább 12 000 év legyen. És remélünk, reméljük magunk és a Galaktika számára, hogy a civilizáció megérheti ezt a kort. Ez a legkozmikusabb reményünk.
Hogyan találkozunk? A személyes találkozást „a biológiai élettartam, a földi energiakészletek és az eddig ismert egyetemes fizikai törvények korlátai“ lehetetlenné teszik. Hosszú az út lélektől lélekig. De rádióüzenetek útján megvalósítható a Dialógus. „R. N. Bracewell arra számít, hogy ők már eleve űrszondákat küldtek szét minden életgyanús bolygórendszerbe… Ha majd üzembe tudjuk helyezni rádióadójukat, elindul a hívójel… F. D. Drake azt reméli, hogy fejlettebb társaink szüntelenül keresnek bennünket… C. H. Townes rádiójelek helyett látható fény lézer- üzemű alkalmazásainak lehetőségeit fontolgatja. Talán egy csillag valamelyik sötét Fraunhofer-színképvonalának helyén villog távolból felénk a Morse-jel. F. J. Dyson szerint egy aktív jövőépítő civilizáció nem éri be a központi csillag fényének bolygót érő parányi hányadával… Fényfelfogó ernyővel vették körül az egész csillagot. Az érett társadalmakat nem a szemünkbe világító csillagok mellett kell keresnünk. P. Morrison, G. Cocconi és I. S. Sklovszkij eredeti, 1959-ben közzétett javaslata látszik mégis a legvalószínűbbnek. Nekünk kell megkezdenünk a szabályos hívójelek küldését a legmesszebb elhallatszó rádióhullámhosszokon a számításba jövő csillagok felé“. („Az Epszilon Eridani, a Tau Ceti, az Epszilon Indi hívására már a mi nemzedékünk vállalkozhat.“)
Kozmikus szorongás, a kozmikus magány jajkiáltása: „Az is lehet, hogy szavaink a semmibe hullnak. A Galaktika süket. Nem érez senki részvétet, amikor valamelyik bolygón rövid, magányos pislogás után kialszik egy kultúra lángja.“ De az emberiség kollektív lelkének mélyéről felcsillan a remény. „Bár unokáink nem érik meg a feleletet, bízniok kell a tudomány stabilitásában. Hinniük kell, hogy nemcsak a harmadik, hanem negyedik-ötödik évezredben is lesz még a Földön valaki, akit érdekel a válasz.“ Hosszú az út lélektől lélekig. Hinnünk kell abban, hogy az emberiség megteszi ezt az utat. S a leghosszabb út megtételéhez elsősorban az első lépés megtétele szükséges.
Az ars poetica dicsérete: E cikk íróján Marx György esszéjének (Valóság 1.1971) olvasásakor enyhe, jóleső borzongás futott végig. Keltette pedig ezt a tanulmány információgazdag s emellett költői ihletésű, tündökletes szövege, amely mintha csak a tudományismertetés műfajának ars poeticáját szemléltetné. Cikkíró ezt az olvasmányélményét szeretné mindenkivel megosztani; a fenti írásnak tehát az a fő célja, hogy elolvastassa az eredeti szöveget.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.