Szív megdobban, lélegzet felgyorsul, az ismert érzés, a gyengédség jóleső ritka érzése. Ilyen érzéssel szerettem és szerettük sokan Gábos Zoltán tanár urat, akinek mérhetetlen elméleti tudásán túl mérhetetlen volt embersége (milyen szó ez ma?), szelídsége és érzelmi intelligenciája is.
Most tudatosul bennem, hogy kereken húsz évvel volt több nálam. De az is, hogy hat év híján száz évet élt. Akaratlanul is a számok bűvöletében élünk, jómagam nagyon is „akarva”.
Felvételikor nem ő, hanem Weiszmann Endre tanár úr volt a magyar tagja a bizottságnak, akinek A rejtélyes pszi című könyve nagy szerepet játszott abban, hogy nem matematikára vagy kémiára (?), hanem fizikára mentem, alkalmasint fordított is román kollégáinak, de sokan magyarul vizsgáztunk, nem tudom már, mi történhetett. Tény, hogy mind a román mind a magyar évfolyamtársakban fejlett volt a „saját tanáraihoz” való tartozás érzése, persze rengeteg „átjárással”, továbbá titokban tartásával annak, ha valamelyik tanárunk nemzetisége miatt nem tetszett; nyílt megkülönböztetésre nem emlékszem. Mindezt csak azért mondom, mert nem csak a magyaroknak, de a román kollégák többségének is Gábos Zoltán tanár úr volt a legnagyobb tekintélyű tanár.
Persze özönlenek emlékek. A kifogástalan, mondhatni művészi szigorral felépített órái (emlékezetem szerint mindig szabadon beszélt, töltötte meg a táblát rendezett sorokban). Nemlineáris rendszerekből államvizsgáztam, iszonyú nehéz a matematikája, a tanár úr nem állta meg, hogy rá nem kérdezzen valamilyen részletre – nem túl ragyogó, de a megérdemeltnél talán egy ponttal jobb jeggyel abszolváltam, a többi gyerekjáték volt, hisz már tudtam, hogy „csak” tanár leszek, az biztos volt, a többi nemigen érdekelt már, az az igazság, a tanár úrtól eltérően nem volt jellemzőm az állhatatottság.
Eszembe jut, talán már idéztem, zavart folyosói beszélgetésünk az akkori dékánnal, aminek kiváltója a sok hiányzásom volt. A szelíd ember vontatottan, de érdeklődéssel kérdezte, hogy most mit csináljon. – Nem lehetne igazolni, tanár úr? – szedtem össze minden bátorságomat. – De Hugó drága, annyi az igazolt hiányzása is, hogy azért magát ki kellene rúgni… Na menjen.
Eszembe jut, amikor Ildikó elvitt Gábos tanár úrhoz, akkor már nem is tanár, hanem Hét-szerkesztő voltam. Kávéztunk a homályos szobában, és megint csak nem arra emlékszem, hogy mit beszéltünk (nem volt a villódzó típus), hanem a jóleső érzésre, a lényéből sugárzó nyugalomra. A szelíd bölcsességre.
Hogyan is méltathatnám tudományos munkásságát! Megtették igazi fizikusok sokan, gyönyörű összeállítás jelent meg róla a Természet Világában Staar Gyula főszerkesztő szervezésében. Az azonban eszembe jutott most, a Transindex cikkét olvasva, Gábos tanár úr Simonyi Károly-díjáról, hogy Simonyi akadémikus monumentális, tündökletes kivitelezésű munkája, A fizika kultúrtörténete dedikálva van meg nekem, amit természetesen Staar Gyula barátomnak köszönhetek.
Hát igen, szóval száz éve… Mi meg nyolcvan éve… És a gyermekeink is már nagyjából ötven éve… Megvagyunk. Jó, hogy így lehet emlékezni emberekre. Jó, hogy áll az egyetem. Jó, hogy él a fizika.
