– Most azért hibáztatsz, amit álmodban követtem el?
– Tehát beismered?
Rég nem nyerítettem. Talán amikor először láttam a Big Bang (Ősrobbanás, magyarul idiótán szellemeskedő szójátékkal Agymenők címmel futott) egy-egy jelenetét; a Two and a Half Men (Két pasi meg egy kicsi) rámenős humorát gyakran akaratlanul is élveztem (minden a szex körül forog); a Jóbarátok néha megmosolyogtatott, bár gyakran mesterkéltnek éreztem. A humor forrása nem az, hogy az emberekkel minden megtörténik, hanem abban van, ahogyan ahhoz a bármihez viszonyulunk. Pontosabban: ahogyan intellektuálisan viszonyulunk. Ebből azonnal látszik, hogy nem politikáról lesz szó az alábbiakban.
A román Comedy Central átlagszínvonala annyiban marad el a magyarétól, hogy a sztendaposai nyomukba sem érnek Litkainak, Kőhalminak, Hadházinak, hogy az extra-világklasszis Bödőcsről, minden idők legjobbjáról ne is beszéljünk. (Amolyan Szomszédnéni-színvonal, attól vicces, hogy az ember nem érti, min nevettetik a közönséget…) Szóval nagy a különbség, de most mégis a román CC Frasierjét nézve remegtetem – fiziológiai egészségforrás! – a megmaradt hasizmaimat. (CC a Comitetul Central= Központi bitottság is, mais c’est une autre chose, bocsánat: but that’s another matter…)
Szóval itt van (ott nincs) ez az 1993 és 2004 között, tizenegy éven át sikert sikerre halmozó amerikai tévé/videóvígjáték, és megszépíti az életemet. Ugyanakkor lehet, hogy megrövidíti, mert olyan lehetetlen időkben adják, amilyen lehetetlen időkben én aludni szoktam. Mert addiktívan ellenállhatatlan.
Most érzékeny ponthoz érkeztünk: sajnos meg kell említenem a sorozat magyar címét is, ami a címmerényletek között is kiemelkedően rettenetes: A dumagép; ezen a címen írnak erről a ragyogó alkotásról a magyar nyelvű ismertetők. Mintha a címszereplőről főleg azt kellene tudni, hogy nagy dumás.
Frasier Crane, a pszichiáter „szülővárosába, Seattle-be visszatérve új életet kezd. Rádiós tanácsadói munkája mellett ismét felveszi a kapcsolatot apjával és testvérével, valamint új barátokat is szerez” – olvassuk a Wikipédián. A testvéröccse, Niles Crane szintén pszichiáter, ami máris utalhat arra, hogy a testvérek közötti, illetve a szülő–gyermek viszony megannyi „feldolgozandó” kérdése áttűnésesen felmerül a családi életükben is, hát még Frasier rádiós „lelki tanácsadó” műsorában. A testvérek éppen elváltak (a báty) vagy válófélben, majd újranősülőben vannak (az öccs), [Frasier volt felesége, gyermekének anyja Lilith, a Niles-é Maris], az apa, Martin volt rendőr(főnök), aki mellett az angol (és tehát inkább angolul, mint amerikaiul beszélő) gyógytornász Daphne amolyan házvezetőnő is, Roz és Bulldog pedig a munkhelyen visznek olykor erős színt ennek a társaságnak az életébe. Hogy normálisak-e, köznapi értelemmel nem tudhatjuk felmérni, nem közapi értelemmel pedig a kérdés nem így merül fel.
(Dan Butler), Niles Crane (David Hyde Pierce), Frasier Crane (Kelsey Grammer), Daphne Moon (Jane Leeves)
Mindazonáltal a Frasier (1993-2004, harminchét Primetime Emmy-díj, öt egymást követő évben a legjobb vígjáték-sorozatnak járó Primetime Emmy-díj, rekordok minden más, ismertebb hasonló korabeli alkotást megelőzve) vérbeli komédia, csak intellektuálisabb, és leplezetlen a szándéka, hogy ne kerülje a katartikus hatást.
Ez lehet a titka a Frasiernek. Amit hiába „mesélek el” (eszembe jutott valamikor gyűjteni vígjátékokból, például a Big Bangből a legjobb „beköpéseket”, aztán letettem róla, pompásak, finomak, ülnek, robbannak – önmagukban mégsem fejezik ki a film hangulatát, minőségét).
A Frasierben a legjobb mozzanatok nyilván azok, amikor a két testvér a gyermekkorba visszanyúlva, a modern pszichiátria teljes kelléktárával egymást „analizálja”. És nem attól humorosak, hogy viccesek vagy elképesztőek, hanem mert „szakmailag” pont az illik a helyzethez, amit mondanak vagy tesznek, ha értik, mire gondolok. A pszichiáter agya – olykor (főleg a rádiós) riporteré is – könnyen begerjed, szegény feje „bonyolult vagy nehezen diagnosztizálható pszichés állapotba kerülhet”, és ez Frasierék esetében, az események forgatagában csak látszatra produkál mindössze humoros és kevésbé tragikus tünetmegnyilvánulásokat, mint mondjuk Csehovnál. Az amerikai életforma eszement változatossága, zsúfoltsága, pulzusa miatt.
Aki egyedül van, maga dönti el, hogy mikor és mennyire boldog. Én most az vagyok, mert naponta nyerítek. És valahogy jobban bírom azt, amit itt és ott látok.
Ui.
Mindezeket nem pusztán imertetésül vagy szórakoztatásul írtam, hanem azzal a szándékkal, hogy Litkaiéknak magabiztosan ajánljam: vegye át a Frasiert a magyar Comedy Central; de ha van szikrányi beleszólásom: ne azzal az ostoba címmel, és ne magyar hanggal. Romániában azért tudnak középkorúak és fiatalok összehasonlíthatatlanul többen és jobban angolul, mint Magyarországon, mert itt a filmeket feliratozzák, az ember akaratlanul nemcsak szórakozik, művelődik, okul, hanem nyelvleckét is kap, tévénézés közben.
