Kedves Nézőim és Hallgatóim, akarom mondani Olvasóim! Tisztelt Moldova! Kedves Románia! Drága Magyarország! Guten Abend, Düsseldorf! Meine liebe, Deutschland! Überhaupt, Mindenki! Helló, Európa! Hogy vagy, jól vagy? Remek!…
Elnézést, nem bolondultam meg, csak nagyon belejöttem az Eurovíziós Dalfesztivál stílusába, hangulatába. Kellett ez a felidéző lelkes köszöntés, ugyanis különben szinte semmire nem emlékszem az egészből, egy közepes, egy nagy és egy még nagyobb lebőgésen kívül. De hát pont ezekről szeretnék beszélni, utólagos olvasmányaim alapján is.
Ez a só, amelyen annyira összevissza történik minden, hogy az ember összecsodálkozza magát, amikor a végén azt hallja, hogy „meg volt rendezve”, csak annyiban tudott lekötni, amennyiben a végén a körkapcsolásos szavazási ceremónia geopolitikai következtetésekre adott alkalmat. Ami nem azt jelenti, hogy értjük is a levont következtetéseket. Például hogy van az, hogy a volt szovjet tömb országai, a kelet-európaiak olyan jól szerepeltek? Ezt olvastam: hogy jól szerepeltek – de hát akkor hogyan végzett olyan hátul Moldova (12.), Románia (17.) és Magyarország (22.) – a huszonötből? Bevallom, hogy én mindhármat dobogóra vártam – a moldovaiaknak a hosszú sapkája, a románoknak a semmivel sem magyarázható jókedve ragadott meg, Wolf Katinál pedig az, ahogyan a lüktető ritmusú dal közben egyszer mintha megmozdult volna…
No de vissza a geopolitikára! Tudnivaló, hogy elsősorban az illető ország iránti nemzetközi rokonszenv nyilvánul meg ilyenkor. Annyira, hogy ezekből a tetszési indexekből én egészen messzemenő következtetéseket vonnék le. (Utána pedig természetesen még messzebb menően finomítanám őket.) Megható a román színekben fellépett angol énekes utóvallomása: nem tér vissza többé hazájába csalódottságában, hogy Nagy-Britanniából egyetlen szavazatot sem kapott. Nos, a Londonban élő díjnyertes azeri énekesnő sem tér vissza a hazájába… ki érti ezt? Van egyáltalán olyan, aki visszatér hazájába egy ilyen fesztivál után?
Egyébként, valóban, az énekes előadókon (vagy a zeneszerzőkön, és még kevésbé a táncosokon és a súgókon) számon kérni a sikertelenséget ugyancsak dőre dolog lenne – olyan, mintha a Boc-kormányt elmarasztalnánk, amiért nem mondta meg, hogy a Nemzetközi Valutaalaptól felvett hiteladósságot természetben is vissza lehet fizetni.
Tehát a rokonszenv! Szegény Orbán Viktor is elgondolkozhat „kegyeltje” rossz eredményén, annál is inkább, mert a saját népszerűsége otthon is, külföldön is mélyponton van. Talán legjobb lett volna már a verseny előtt kijelenteni: nem fogadjuk el a megalázó döntést, nem hagyjuk, hogy Európa diktáljon nekünk.
Mindenesetre az, amit így utólag az előkészítésről és főleg a sajátos orbáni várakozáskeltésről olvastam, annyira elborzaszt, hogy csak idézni tudom, azt is halkan. Megtudjuk, hogy Médiaszolgáltatás-támogató Vagyonkezelő Alap „a külföldi magyar nagykövetségeket és rajtuk keresztül a határokon túli magyarokat is arra buzdította, hogy segítsék Wolf Katit”. Vagyis, jól látunk? Magyarország mozgósította a diplomáciai szervezetét a szavazatok maximálása céljából? És ez lett belőle? Azt gondolta valaki, hogy a politika megint erőből mindent elintéz? S vajon ezt az ökörséget miért nem torpedózta meg senki? S ha már politika, akkor a Facebookon miért kellett exponálnia magát Orbán Viktornak is („Hajrá Kati!”), ami utóbb igen kontraproduktívnak bizonyult?
Hát ez van, és hátha geopolitikai összefüggések nincsenek is… Úgyhogy fel a fejjel, Románia, fel a fejjel Magyarország! Jövőre, Bakuban lehet törleszteni. Szinte hallom a vádat: bírálni meg ironizálni könnyű – de milyen megoldást javasolok?
Ünnepélyesen kijelentem, hogy vannak megoldásaim. Elsősorban nem igazságos, hogy összeeresztik a fiúkat a lányokkal, külön kategóriákban kellene indulniuk. Másodsorban korcsoportos rendszerben kellene megrendezni a dalversenyt. Ennek előnyeit nem is kell részleteznem. Harmadsorban egy-két merészebb alkotást leszámítva alig láthattunk az előadásokon labdát, ez megengedhetetlen! Végül nem változó számban, hanem tizenegyen kellene hogy legyenek egy csapatban, a pálya pedig legyen nagyobb és fűvel borított. Akkor állandóan nézném őket, persze csak ha nem énekelnek.
Megjelent az Új Magyar Szó bukaresti napilap VII. évfolyama 96. számának Vélemény oldalán 2011. május 19-én.
A szerkesztő megjegyzése
Két hónappal a fenti cikk megírása előtt szellemi kezdeményezői voltunk a 2011-es március 15-i bukaresti tüntetésnek a budapesti hírhedt Médiatörvény ellen. Akkor és azzal kezdődött a diktatúra Magyarországon! Igen, a sajtótörvénnyel, amely lehetővé tette a demokratikus sajtó fölszámolását, ezáltal szabadjára engedte a párt- és kormánypropaganda pitbulljait, a népbutítást, a hazugság és az indoktrináció terjedését, a gyűlöletkeltést. Az új nemzetstratégia olyan epizódokban kezdett megnyilvánulni, mint a megalázó körlevél, amely „a külföldi magyar nagykövetségeket és rajtuk keresztül a határokon túli magyarokat is arra buzdította, hogy segítsék Wolf Katit”. Azért elaboráltuk a fenti gúnyiratot, mert már akkor megéreztük a következményeket. És ma mit kellene írnunk?
Végezetül: 2020-tól Magyarország nem küld versenyzőt a dalfesztiválra (amely a legnézettebb nem sport témájú esemény a világon minden évben, több százmillió nézővel világszerte), és a műsor közvetítése sem látható a televízióban. Nem elég a lebőgés, ronda visszajelzések is érkeznek – hát kell ez az országimázsnak?
