Egy fontos könyvről, anno: Nagy Miklós: Állattenyésztés a nagyvilágban. Ceres, 1978.

A nagyvárosi ember élete azért szürkül el mindinkább, mert egyre kevésbé töltik ki érzelemgazdag kapcsolatok.
A gépek háziasítása közepette például egyszercsak azon vettük észre magunkat, hogy elmaradoztak mellőlünk korábbi barátaink, a háziállatok. Ezer évvel ezelőtt még együtt dideregtünk a csillagok alatt, most egyesek közülük a vágóhidak környékére költöztek, mások gazdájuk hasonlatosságára neurózisban és magas vérnyomásban szenvednek.
Ezer évvel ezelőtt? És boldog – állatok (kutyák, nyulak, disznók, galambok) között eltöltött – gyermekkoromból az az emlék? Amikor egy falatot sem tudtam enni a karácsonyra levágott malacból, mert játszótársak voltunk… amíg élt. Hát nem az elidegenedés drámájához tartozik az is, hogy számos haszonállatunk már csak a gyomrunk számára jelent információt?
Összehasonlíthatatlanul többet kellene tudnunk állataink világáról, mint amennyit tudunk. Kétségtelenül ismeretterjesztői feladat. S milyen kiváló szakembereink vannak ezen a területen! Legutóbb egy ferde címlapú kis könyvben találtam olyan szellemi izgalomra, amely némileg kárpótolt sok veszteségemért.
Nagy Miklós a fontosabb háziállatfajok útját kíséri végig a teljes, de sok nélkülözéssel terhes szabadságtól a létért való harcot nem ismerő teljes rabságig – az ipari jellegű állattartásig.
Az első megdöbbentő adat: Geoffroy Saint-Hilaire 1861-ben közli negyvenhét állatfaj háziasításának valószínű időpontját; mai szerzők ezt további harmincnyolc fajjal egészítik ki a listát, háziasítottnak tekintve például az elefántot, zebrát, nutriát, ezüst-, kék- és platinarókát, nyestet, fehéregeret, delfint, struccot, darut, a különféle papagájokat, akváriumi halakat, sőt a genetikusok leghűségesebb kísérleti alanyát, az ecetmuslicát is.
Persze a tág besorolás – amelyet a könyv szerzője is megkérdőjelez – felveti a háziasítás, tenyésztés, szelídítés fogalmi elhatárolásának kellően korántsem tisztázott kérdését. (Különben – de igazán nem elriasztásnak szánjuk – a legfontosabb háziállatfajokon belül több mint 1200 fajtát sorol fel a szakirodalom!) Tény, hogy a nemzetközi gazdasági statisztikák ma is csak tizenkét haszonállatfajt tartanak számon: a lovat, öszvért, szamarat, szarvasmarhát, bivalyt, tevét, sertést, juhot, kecskét, tyúkot, kacsát és pulykát; ugyanakkor sok országban még semmilyen megbízható állatszámlálást nem vezettek be, s így a FAO becslésekre van utalva, illetve mellőzni kénytelen az adatközlést. Nem valami nagy fejlődés, ha elgondoljuk, hogy Hammurabi több mint négy évezreddel ezelőtt kelt törvényei nemcsak az állatorvosok díjazásáról intézkedtek, de a pásztorok megbüntetését helyezték kilátásba, ha téves adatokat közölnek a gondjaikra bízott állatokról!
Az érdekességek, okos tudnivalók között nem egy aggasztó adatra felfigyelünk Nagy Miklós könyvében. Például: az Amerikai Egyesült Államokban 1940-ben 1 kalóriának megfelelő élelmiszer termelésére 4,5 kalóriát kellett ráfordítani, ma ugyanezt az egy kalóriát 9,8 kalória árán állítjá k elő.
A könyv a kérdés történeti, genetikai és populációdinamikai, ökológiai, táplálkozástudományi, technológiai vonatkozásainak széles körű és színes áttekintését adja. Mivel minden adatot idézni sajnos nem lehet, térjünk vissza az állatok nyilvántartásához. Ismeretes, milyen fontos nemzetgazdasági érdek a lóállomány nemesítése és felszaporítása.
A könyvből megtudjuk, hogy az 1764-ben született világhírű, Éclipse nevű csődörnek nálunk, a bályoki telivér ménesben él leszármazottja. Általában az igazi lótenyésztők szigorúbban számon tartják lovaik leszármazását, mint a Gothai Almanach a nagy családokét. Az angol telivér törzskönyve harminchét kötetében 15 296 olyan telivér kancát és 8571 csikót sorol fel, amelynek ősei is szerepelnek a törzskönyvben.
A nevetségest a fenségestől a tudományban is csak egy lépés választja el; ezért talán elnézi dr. Nagy Miklós az olcsó fogást, hogy végezetül könyvéből a következő, számomra megnyugtató passzust idézem: „A kis és nagy szamarak száma a világon az utóbbi tizenöt évben alig változott: 42 millió.“

Nagy Miklós: Állattenyésztés a nagyvilágban. Ceres, 1978.

Megjelent A Hét IX. évfolyama 46. számában, 1978. november 17-én.

A fenti cikk apropója közvetve életrajzi: kilencven éve, 1936-ban jelent meg Dr. Nagy Miklós mezőgazdasági szakíró, szerkesztő első cikke: Szója-bab (Glicine Hispida), Erdélyi Gazda. 65. (1936). Cikkünk A Hétben a nagy tekintélyű erdélyi szerző egyik legérdekesebb könyvét „reagálta le”. Nyilván nem ez volt a legalaposabb recenziója, Cseke Péter kollégánk és barátunk mégis érdemesnek tartotta bevenni a Dr. Nagy Miklós emlékezetének szentelt, Eke és toll című, 2016-ban megjelent színvonalas kötetbe, amelyet ő állított össze, rendezett sajtó alá.

A kötetben a cikk végén a következő megjegyzés olvasható.

Utóirat 2015. november 23-án
Ahogy lassan mindnyájan emlékké válunk – a kitűnő dr. Nagy Miklóshoz hasonlóan –, saját emlékeink is a semmibe tűnnek. Ezért érdemes és lehet érdekes a fontosabbját megörökíteni. Harmincnégy évesen nagy örömmel írtam a kis recenziót, miután A Hét rovatának szerkesztőjeként (Dankaniits Ádámnak a nagy bukaresti földrengésben bekövetkezett fájdalmas halálaután vezetőjeként) megtisztelő – gyöngybetűkkel írott –dedikációval megkaptam a jeles mezőgazdasági és közgazdász szakíró könyvét. Rajongva olvastam, az ismeretterjesztést is holtig tanulja az ember, és Nagy Miklóstól lehetett tanulni tartalmas tájékoztatást, lényegre törést, oldottságot. Humort is, tenném hozzá, mert pompás humora volt, ha azt tnulni lehetne. Most látom, hogy a könyv szerzője akkor hatvanöt éves volt, és tíz év múlva költözött az emlékek birodalmába. Most, a könyvismertetést újraolvasva, nagyon hálás vagyok neki – azért is, amire megtanított, azért is, amilyen emlékeket felidézett bennem.

Nagy Miklós (Torda, 1913. máj. 3. – 1988. ápr. 29. Kolozsvár) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő. Szülővárosában román középiskolát végzett (1930), a kolozsvári Mezőgazdasági Intézetben agrármérnöki oklevelet (1935) és állattenyésztő mérnöki szakképesítést (1936) szerzett. Pályáját helyettes tanárként a csombordi Gazdasági Iskolában kezdte; tanított Székelykeresztúron és a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjében. Közben az *EGE támogatásával hathónapos tanulmányutat tehetett Dániába, Németországba és Svédországba, ahol a népfőiskolai és mezőgazdasági szaktanácsadó intézményrendszerrel, a kisegítő agrárszövetkezeti hálózattal és az akkor legkorszerűbb növénytermesztési és állattenyésztési eljárásokkal ismerkedhetett meg. Ez a tanulmányút tette lehetővé, hogy részt vegyen az 1937-es tejgazdasági világkongresszuson Berlinben. Az *EGE 1939-től *EMGE titkára lett, az állattenyésztési ügyosztály vezetője. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán védi meg az erdélyi szarvasmarhatenyésztésről írt doktori dolgozatát (1946). Kinevezik ugyan a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet magyar tagozatának előadó tanárává, de *EMGE-beli múltjára hivatkozva hamar megfosztják állásától. Szakközépiskolákban tanít (1949-62). A mezőgazdaság szövetkezetesítése időszakában Széken (1962-64), majd Györgyfalván (1964-69) termelőszövetkezeti agrármérnök. Felkészültségéhez méltóbb munkakörbe csak 1969-ben kerül: a *Falvak Dolgozó Népe mezőgazdasági rovatát vezeti, a *Mezőgazdasági Útmutató c. mellékletet szerkeszti nyugdíjazásáig (1974).
(Kriterion Könyvkiadó, Lexikon)