Ágoston Hugó: Emlékek a két nagyenyedi Gyuláról

Az embernek Enyedről minden egyszerre jut eszébe. Pereg a film szakadatlanul. Most az kapcsolta be nekem az emlékmozgót, hogy az Új Hétben megjelent A (régi) Hétből Demény István Pál Háromszék balladakincse című recenziója.

Demény István Pál a mi drága Dömi bácsink, felejthetetlen matematikatanárunk, Demény Zoltán fia volt. Palika öt évvel volt kisebb, mint mi, és hamar megtudtuk, hogy – bár kiváló lehetett matematikából – nem egzakt pályát választott, hanem magyar nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsváron, irodalomtörténész és etnográfus lett. 1978-ban doktorált. Tanított Nagyenyeden is, végül a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Folklór Archívumának főkutatójaként jelentette meg két önálló kötetét. Fiatalon, ötvenegy éves korában halt meg 2000-ben. Ezt is csak később hallottuk meg, illetve olvastuk. Hol az igazság?

Demény Zoltán (1907-1988) azokban az években-évtizedekben a kollégium leghíresebb matematikatanára volt. Szakmai tudásával, lelkiismeretes nevelői munkájával, emberségével kivívta kollégái és tanítványai tiszteletét. Simon Jánossal közösen tanulmányt írtak Sipos Pálról. Elragadó muzsikus volt, remekül hegedült, összegyűjtötte és kiadta Magyarlapád népdalait.

Szerettem megoldásokat küldeni a Matematikai és Fizikai Lapokba, már nem emlékszem, hány feladatért járt egy jó jegy, de nem is volt fontos, rossz jegy nem kerülhetett; csak az bosszantott, hogy a bolyais Ágoston Ágostont nem tudtam überolni, szinte mindig több jó megoldása volt, mint nekem…

Hát így. S ha már így, akkor tanáraink közül többségünk Szathmáry Gyula természettudóst szerette a legjobban. Szatyi bácsi, most néztem utána, 1912-ben született, tehát amikor a mi osztályunk végzett, kereken és csak ötvenéves volt. Néhány kollégájától eltérően ő nem volt paptanár, de (református) lelkészi családban született ő is. A gimnáziumi és középiskolai tanulmányokat a Bethlen Kollégiumban végezte, Kolozsvárt szerzett biológia-vegytan tanári diplomát. 1969. április 17-én tragikus hirtelenséggel, motorkerékpár-balesetben bekövetkezett haláláig iskolájának meghatározó jelentőségű tanára, jó szelleme volt. Az enyedi református temetőben nyugszik, Iskolánk fölött őrködve.

Közvetlen élményeimnél (képzeljék, olykor meghívott reggelire, vajas-mézes kenyér, kakaókávé, otthon sem volt éppen mindennapos, talán mint a méhészkör már nem tudom, mijét, de vendégszeretetét élvezte édesanyám is, őt ebédre hívta meg egyszer, talán amikor magas lázzal, tüszős mandulagyulladással kórházban feküdtem…) fontosabb volt Szatyi bácsinál az a sokak számára szokatlan szokása, hogy bármit tanított a természet köréből, növénytant, állattant, kémiát, légoltalmi – úgy hívták: ALA – ismereteket, megkövetelte a dolgozataink gondozottságát, a jó stílust és főleg helyesírást is, osztogatta a dicséreteket és javította a hibákat. Csodálatosan beszélt magyarul, retorikai szempontból is.

Drága jó Szatyi bácsi! „Megint nem figyeltek! Én kiteszem a lelkemet, és ti nem figyeltek! Hát nem én vagyok a hülye?!” Csendes helyeslés az osztályban… És milyen délceg, jóképű férfi volt. Néhányan láttuk az auráját is.

Tanultunk latint, úgy emlékszem, nyolcadikban és kilencedikben! Valószínűleg kevesen szerették, Csáky Gyula idősebb tanárunk nem az a pedagógus-típus volt, aki erélyt sugárzott, akinek az táplálta volna a tekintélyét. Inkább mókásnak tűnt, simán el tudtuk képzelni karingben vagy talárban. A latint nélkülözhetetlennek éreztem Jókai olvasásához (ugye Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita), Buli bácsi említette is végig az általános műveltséget, a csodálatos nyelv pontosságát, színességét. Szerénytelenség nélkül bevallom, a jobbak közé tartoztam latinból, annyira, hogy amikor dolgozatot írtunk, folyékonyan fordítottam, például hogy aszongya: „nem maradt kő a kövön”, amit a mögöttem ülő padban az osztálytársnőm nőiesen így fejlesztett tovább: „nem maradt nő a kövön”… Ezt a kreativitást Buli bácsi bizonyára nagyra értékelte.

Hálából immár közel nyolcvanévesen emlékére kitaláltam egy sokoldalú latin mondást – non scholae sed vitae discimus, ugyebár –, el is sütöttem egy hevenyészett jegyzetben, az üdvrivalgás elmaradt. Vagy csak késik, de ego incipiens amittere patientiam meam.

Drága Buli bácsi, itt van ez: Ab errata ad ventum. Nem akarok ötleteket adni ellenőrző dolgozatokhoz, különben is kinek – lásd Pisa. De kérem ellenőrizze a következőket, jól facsarom-e:
Ab errata ad ventum – Hibától szélig (vagyis ha hibázol, viharos gyorsasággal híre megy).
Aberrata adventum – Rendellenes érkezés (példa: koraszülés) 
Ab errata adventum – A hiba megjelenésétől (nagyjából: kezdettől fogva, végig hibázik…)
Aberrata ad ventum – A szélnek fújva (segít a szélnek fújni: rátesz egy lapáttal, fokozza a bajt…) 

Amikor NMK kedves enyedi iskolatársam betöltötte a nyolcvanat, az Új Hét leközölte az öt évvel korábbi köszöntő írásomat, amelyben az „enyediség egyediségét” említettem. Ennek mibenlétét ma sem tudom jobban körülírni, legfeljebb kiegészítem egy korántsem teljes névsorral, enyedi tanárok/diákok névsorával:

Apáczai Csere János
Áprily Lajos
Aranka György
Barabás Miklós
Barcsay Jenő
Benkő Ferenc
Benkő József
Berde Mária
Bethlen János
Gróf Bethlen Miklós
Bod Péter
Bolyai Farkas
Dr.D.Csőgör Lajos
Fenichel Sámuel
Gyarmathy Sámuel
Hermányi Dienes József
Incze János Dés
Jékely Zoltán
Báró Kemény Zsigmond
Kőrösi Csoma Sándor
Köteles Sámuel
Makkai Sándor
Mentovich Ferenc
Gróf Mikó Imre
Misztótfalusi Kis Miklós
Pápai Páriz Ferenc
Sáska László
Sipos Domokos
Sipos Pál
Sütő András
Szabó T. Attila
Szász Árpád
Szász Károly
Szegedi Maszák Hugó
Szenczi Molnár Albert
Szentimrei Jenő

A névsor nem teljes! – ezt már az összeállítók megállapítják: Józsa Miklós, a Kollégium nyugalamazott magyar szakos tanára és Kónya Mária történelem szakos tanár. Józsa Miklós tanár úr osztályfőnökünk volt. Első enyedi éveiben kölcsön adta az egyik diákjának Szerb Antal nagy klasszikus művét, A világirodalom történetét. Életem legboldogabb vakációja volt. Köszönöm tanár úr! Mindent köszönök, Nagyenyed.