Olvasom Tamás Ervin jegyzetét, amelyben megemlíti a blokkolóóra bevezetését, vagyis hogy Magyarországon a belügyminiszter utasítására év végéig valamennyi állami kórházban új beléptető rendszert vezetnek be (s az orvosoknak és más dolgozóknak az intézmény be- és kijáratainál elhelyezett készülékeken kell lehúzniuk a mágneskártyájukat, az eszköz pedig videófelvételt is készít a személyről, hogy a kártyákkal ne lehessen visszaélni).
A szóban forgó módszer remegő emléket idéz fel bennem. Talán érdekesebbet, jelentésesebbet egy szimpla önéletrajzi mozzanatnál.
Mozzanat? Kereken háromnegyed esztendő, ezelőtt kereken harmincöt évvel!
Történt, hogy családom – hogy, hogy nem – kiment és kinn maradt Magyarországon. 1988 karácsonyán a reptéri buszig volt erőm elkísérni őket, úgyhogy az ünnepet már az angyallal kettesben ültem meg, karácsonyfa nélkül. Vártam is, meg nem is a hírt, de itt most nem erről van szó, hanem hogy mi lett velem, A Hét rovatvezetőjével.
Hát az lett, hogy kirúgtak. A főszerkesztő azt mondta, nem tehet semmit, és ez így is volt, több helyzetben bizonyította. Egyébként nem mindenkit rúgtak ki mindenünnen a sajtóból ilyen helyzetben, de hát engem ki kellett. A főszerkesztő sugallta a lehetséges megoldást (nem hiúság feltételeznem, hogy szívesen megtartott volna): adjam be a válást. Neki nem vallottam be, most bevallom, én akkor a válást, mint minden férj, már fontolgattam. Ez a „lehetőség”, azonban, hogy a Párt javaslatára váljak el, úgy járt, mint a gyermekeim anyja: nem éltem vele.
Érdekes időszak következett, benne azzal, hogy beadtam a kérelmet az áttelepedésre, de kalandjaimat a „nagy formulárral” most nem írom le, tipikusak is, meg nem is.
Tény az, hogy nem lettem munkanélküli, ez akkoriban szokatlan volt, nem hagytak az utcán: miután elviselhetetlen fájdalmamra kicsaptak a pártból (s ezzel kötelező aktivista minőségem is megszűnt), kineveztek nyomdai korrektornak.
Oda, abba az épületbe jártam be, mint addig – a Scinteia Házba (amely a sajtó épülete volt mindenestül, nem az egyetemé, mint moszkvai hasonmás-mintapéldánya, a Lomonoszov) –, azzal a különbséggel, hogy embertelenül korán, hajnalban buszozva, nyolcra kellett bejárnom, továbbá feleannyi fizetésnek is a feléért, mivel félnormás voltam.
Félnótás nyomdai korrektor voltam tehát – és élveztem a munkát! Főleg könyveket korrektúráztunk. Ó, azok a nedves spaltok a nonpareille-ekkel! ma már nem látnám olvasni azokat a betűket. De hát még csak a negyvennégyet töltöttem (Simonáékkal a nyomdazajban meg is ünnepeltük), előttem volt a jövő (valamint Nicolae Ceausescu elvtárs félfülű arcképe…)
Na, ott láttam és használtam először blokkolóórát. Persze a mostaniak sokkal modernebbek. Tulajdonképpen nem is készülék volt, csak a rendeltetése szerint: egy kartonpapír a fali rekeszben, táblázatszerű rubrikákkal (semmi Excell), azon előre beírva a delikvens korrektor neve és a dátum, abba kellett eská beírni érkezéskor az érkezés, hazamenetelkor a távozás óráját.
Olvastam nedvesen magyar, román és francia szerzőket, bizony! Először és utoljára például Lawrence Durrell híres Alexandriai négyesét (Alexandria Fourth), románul Cvartetul Alexandria. Nem tudtam betelni Justine-nel.
A blokkolóóráról sincsenek rossz emlékeim. Ki volt osztva a korrektúrázandó mennyiség (a norma, esetemben négy órára), de azért például a vécére vagy akár az alagsori büfébe ki szabadott menni. Lógni pedig? Holhova?
Különben a nyomdai korrektúra osztályának a főnöknője kedves, a száműzöttekkel empátiás, ráadásul kimondottan kellemes hölgy (pardon, elvtársnő) volt, értékelte a finom kávét és az illatos szappanokat. És, becsszóra, Elena Ceausescunak hívták.
Jól megvoltunk véle. Vajon még él-e?
Utóirat
Most olvasom izgalommal, szerkesztés közben tájékozódva, hogy „Angliában külön nagyszabású irodalmi projekt keretében beszéltek arról, hogy Lawrence Durrell hogyan ötvözi az Alexandria-kvartettben az alapvetően különböző típusú két esztétikát (a modern és a posztmodern esztétikát), és hogyan sikerült egy olyan erőteljes és tartós irodalmi művet létrehoznia, amely a mai napig a huszadik századi regény egyik alappilléreként áll. Kezdve azzal a gondolattal, hogy az Igazság nem létezik, és hogy az érzékelés relatív (ezt a gondolatot Durrell Einstein relativitáselméletével hozta összefüggésbe)”. Suta a gépi fordítás, de Einstein neve feldobja, és érthető, miről van szó. Négy szereplő képviseli a négy szemszöget, ők adják a négy regény címét.
A Moly pedig ismertetőjében ezt írja: Amikor ez a mű Angliában megjelent, némelyek a regényforma forradalmi megújulását köszöntötték benne. Felépítése csakugyan szokatlan: az első rész, a Justine, egy titokzatos mű történetét mondatja el egy íróval; a második, a Balthazar, egy kabalista orvos szemszögéből tekinti át ugyanazt; a harmadik, a Mountolive, a nő férjét állítja a középpontba, s csak a negyedik, a Clea viszi időben is tovább a cselekményt. De világsikerét Durrell valószínűleg nem ennek a regénytechnikai újításnak köszönheti, hanem annak a szuggesztív képnek, amelyet egy különös városról, a harmincas évek Alexandriájáról fest. Kleopátra és Kavafisz városa ez, ősi bujaságé és modern életérzésé. Embersűrűs levantei vadon, és mégis a fojtogató magány világa, amelyből csak a szexualitás ígér kitörést. Durrell ezt a négyszínnyomatú Alexandria-képet avagy kollektív lélektani kórképet át- meg átszövő elemző, mondhatni, filozófiai jellegű megjegyzéseivel. Hogy a regény mégsem lesz „nehéz” olvasmány, az főként költői, plasztikus stílusának tulajdonítható: bármennyire kifinomult és elvont is olykor, mindig érzékletes és érzéki, hiszen a célja, mint a második rész bevezetőjében írja a szerző, a „modern szerelem” vizsgálata volt.
Még annyit, hogy Lawrence George Durrell (1912 – 1990) brit regényíró, költő, drámaíró és diplomata az ismert természetbúvár író, Gerald Durrell (1925 – 1975) legidősebb testvére. Családom és egyéb állatfajták…
