Herbert George Wells (1866 – 1946) életrajzírói feljegyzik, hogy a századelő talán legolvasottabb írója tizennyolc éves korában már a Royal College of Science hallgatója s a híres tudós, T. H. Huxley tanítványa, 1887-től pedig biológiát oktat és tankönyvet ír. Elmondható tehát, hogy természettudományos műveltségét szakmabeliként szerezte. Ez magyarázza, hogy Wells a kor egyre fokozódó lendületű természettudományos gondolkodásának szépirodalmi közvetítőjévé, a későbbi science fiction egyik megteremtőjévé tudott válni.
Bár a tudomány irodalmi integrálása azóta más megvilágításba került, Wellsnek, az úttörőnek a művét mégis kivételes értékűnek tartják nemcsak a műfaj kritikusai, hanem a „maguk kedvére olvasók” is, főleg a fiatalság. És ez az érdem – nem kegyeletsértés most, halálának huszonötödik évfordulóján kimondani – elsősorban nem irodalmi-művészi. Wells, aki inkább tartotta magát újságírónak, mint szépírónak, az irodalom szerepét jelentéktelennek vélte a tudományéhoz képest; pályája kezdetén az előbbi egyedüli létjogosultságát abban látta, hogy az utóbbi eredményeit az olvasók körében tudatosítsa.
A múlt egyáltalán nem érdekelte, figyelmét és teljes energiáját a jövőnek szentelte. ,,A jövőben oly otthon érzi magát, mint a romantikus költő a múltban” – mondja róla Szerb Antal.
Kelléktárának egyik legfontosabb és tudományos-fantasztikus műveiben ritkán elhanyagolt eszköze a fantasztikumszámba menő tudományos csoda. A csoda, a fantasztikusnak ez a változata, elsősorban a gyermekmeséknek nélkülözhetetlen kelléke. Az ontogenézis ebből a (szellemi) szempontból is a filogenézis megismétlődése. A természet erőit megmagyarázni nem tudó ember képzeletét hívta segítségül, hogy kiélje naiv vágyait, amelyeket a maga erejéből valókká váltani nem volt képes: hogy – ha másképp nem, hát a sors, a véletlen különös kegye folytán – hosszú életű legyen, hogy pillanatok alatt a földnek egy távoli pontján teremjen, hogy tetszés szerint átváltozhasson, hogy legyőzze a föld vonzóerejét, hogy láthatatlanná váljék, hogy a jövőbe nézhessen.
Csakhogy ezeknek az örök vágyaknak a valóra váltását nem a gyermekes fantáziálgatás, hanem éppen a tudomány és a technika biztosíthatja. A gondolkodó gépek többet és gyorsabban „tudnak”, mint bármelyik varázsló, a repülőgép simán maga mögött hagyná a repülő szőnyeget, az autó a hétmérföldes csizma viselőjét. S emellett a tudomány és technika vívmányainak a képzelet játékaival szemben megvan az a nagy előnyük, hogv – léteznek, kivitelezhetők.
Wells különös szerencséje, hogy szellemi alkata számára oly kedvező korban, a természettudományok fellendülésének korában élt és tevékenykedett. Képzeletét pedig, mintegy magasabb szinten, a tudomány eredményeire terjeszthette ki.
Wellsnél, szellemi elődjétől, Jules Verne-től eltérően, a tudomány csak ürügy, kiindulópont valamely filozófiai vagy etikai horderejű helyzet, illetve történés megteremtésére. Verne-t a tudomány önmagában érdekli, Wellsnél írói fikció csupán. (Talán ezzel magyarázható, hogy Verne-nél kevesebb „a tudományos képtelenség”, és neki több tudományos „jóslata” vált be, mint Wellsnek.) Egyébként a tudomány nemcsak az emberi megismerést és annak lehetőségeit bővíti, hanem határait is körvonalazza. Gondoljunk csak a negatív tételekre, amelyek valaminek (például a perpetuum mobile megvalósításának) a lehetetlenségét állítják és bizonyítják. Wells, amikor fikcióit bevezeti, eltekint ettől, hisz őt nem a konkrét megvalósítás érdekli, hanem a következmények; ezért nem veszi tudomásul, hogy az időgép logikailag is lehetetlenség, vagy hogy a láthatatlanság egyenértékű a nem látással.
És mégis, ami a tudományos-fantasztikus történeteiben fellelhető rendkívülit illeti, az nem feltétlenül mond ellent a tudomány eredményeinek; a rendkívüliség abból ered, hogy a szerző kötetlenül elmélkedik a tudomány problematikájáról, paradoxonjairól, szélsőséges, sőt olykor abszurdnak tűnő következményeiről. És teszi mindezt az alkalmazni, a felhasználni vágyás mohó türelmetlenségével: emberi vonatkozásaiban vizsgálva a tudományt.
Nála a fantasztikum munkahipotézis csupán, amely mindig a racionálissal karöltve jelenik meg, a racionális pedig nem jelent mást, mint a hősök állandó erkölcsi ellenőrzését, próbára tevését, ugyanúgy, ahogy a mesékben történik. Rendkívüli helyzeteinek forrása éppen a kettő (a fantasztikum és a kézzelfogható) összefonódása; ebben a kettősségben a történés változatait az előbbi szabja meg, dinamizmusát pedig az utóbbi biztosítja.
Wells képzelőereje kimeríthetetlen. Első nagy sikerű regényében, Az időgépben, amelyet a darwinizmus tanainak époszaként szoktak emlegetni, a főhős negyedik dimenzióként értelmezi az időt, és hátra-előre utazik benne. Az író remekül ért ahhoz, hogy a képzelt, idegen és a mi világunknál nem egyszer jobban berendezett világok reális voltának érzetét keltse bennünk. Olvasás közben percig sem kételkedünk abban, hogy az időgép utasai tényleg átvonulnak a történelmen, amint abban sem, hogy a láthatatlan ember valóban láthatatlan, hogy létezik a hold-lakók hangyatársadalma.
Különben Wells szinte mindegyik művében a „világok harcát” vetíti elénk, két külön világét, amelyek ha nem közvetlenül, hát az értelem vagy az erkölcs síkján kerülnek összetűzésbe. Az eszmei harc kedvéért teremti meg az író fantáziája a másik világot, amely vagy elrettentő példaként, vagy mintául szolgál a miénk számára. A vakok országába jutott látót a dolgok furcsa viszonylagossága folytán nyomoréknak nyilvánítják, s valóságos hajtóvadászatot indítanak, hogy „meggyógyítsák”. A visszájára fordult világban visszájukra fordulnak az értékek is:
„– Alapos megfontolás után, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy Bogota meggyógyításához csak egy könnyű és egyszerű műtétre van szükség. El kell távolítani ezeket az agyat ingerlő, fölösleges testeket.
– És akkor teljesen épelméjű lesz?
– Teljesen épelméjű és kitűnő honpolgár.
– Ó, milyen csodálatos a tudomány!”
Wells felismeri, hogy a tudomány eredményei az ember ellen fordulhatnak, mondhatnák: ő az első, aki ezt a motívumot íróilag fel is dolgozza (A láthatatlan ember, Dr. Moreau szigete stb.); műveivel figyelmeztetve a veszély lehetőségére, tenni is akar e veszély ellen.
Ez a „csodálatos tudomány” ma már szorongást okoz. Ugyanúgy, ahogy a korai fantasztikus mesék az illető kor emberének az ismeretlentől való félelmét is kifejezik, napjaink tudományos-fantasztikus irodalma a Janus-arcú tudomány kiváltotta szorongást is kifejezésre juttatja.
A tudomány értékét azonban nem ezek a kétségek határozzák meg. A tudomány lényegileg az objektív világ megismerésének legfontosabb eszköze, ismerete és alkotó felhasználása, a tudományos gondolkodásmód, a tudományos magatartás – mindez a világnézeti megalapozottság feltétele.
Ily módon a tudományos-fantasztikus irodalom azt a feszültséget is tükrözi, ami a bizonyosság és a transzcendens a lehetőségek és a vágyak, az ismert és az ismeretlen Szkülája és Karübdisze között vergődő embert átjárja és emészti, ám eszköz lehet arra is, hogy társadalmi, tudományetikai és világnézeti kérdéseket vessen fel és keresse azokra a megoldást.
Wells utópiáiban már erre törekedett, késői korszakában szinte ontotta magából az utópisztikus eszméi propagálására szánt műveket. Ezeknek legnagyobb érdeme, hogy kortársai számára megfogalmazta a kor sürgető, megoldást váró nagy kérdéseit.
Wells egyik novellájában a főhősre megszűnik hatni a nehézkedési erő, s emiatt állandóan fölrepül a mennyezetre, ahonnan nehéz leráncigálni. Az íróra magára ez sohasem vonatkozott. Kiruccanásai a tudományos fantasztikum világába, a paradox helyzeteket olykor mesterkélten előidéző szellemi cigánykerekei sosem tántorították el igazi hivatása: az erkölcsfilozófia talajáról.
„Mi nem önmagunkért harcolunk, hanem a többi lépésért, a haladásért… Ez a föld nem pihenőhely és nem játszótér, mert ha így lenne, nyugodtan odatarthatnák nyakunkat a kis emberek kése alá, hiszen nem volna több jogunk az élethez, mint nekik. Ők pedig ugyanígy átengednék a terepet a hangyáknak és férgeknek. Mi nem önmagunkért harcolunk – hanem a fejlődésért, a szüntelen, örökös növekedésért.”
Az egyik ifjú óriás mondja ezt, az Istenek eledele végén, a kis emberekkel való nagy összecsapás előtt. S amit mond, az egy eszmény metaforikus megfogalmazása.
Ezt az eszményt vallotta magáénak Wells is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.
A szerkesztő megjegyzése
A fenti képek természetesen nem az ötven évvel ezelőtti cikk illusztrációi.
