Marosvásárhelyen éjszaka -15 fok volt. Laci csárda kizárva, már azért is, mert bezárva. Hol van az a tél?
Hol van az a Bukarest? Hol van az a szerkesztőség? Hol vannak az együtt töltött órák? Hol vannak a barátaink? Hol van az akkori emlékezetünk? Hol vannak az emlékeink? Hol voltunk, hol nem voltunk?
Nézem az Új Hét látogatottságát, legtöbben a Bodor Bandinak szentelt nekrológot olvasták.
Gyászbeszéd. Búcsúztató. Búcsú. Megemlékezés. Emlékbeszéd. Gyászjelentés. Halotti beszéd.
Belém kell döbbennie: egy éve halt meg. És sokan előtte, és sokan utána, az egyesek által tagadott vírustól, a világjárványban, amely ma, 2022. január 24-én 5 millió 598 ezer áldozatánál tart, és nem tudni, hogyan folytatja s meg lehet-e valaha is állítani. Nem tudjuk, hányadik volt Bodor András nemhogy a világban, de még Erdélyben sem. A statisztika nem mond semmit, aki meghalt, örökre a száz százalék része.
Bodor Bandinak, most még világosabban látjuk, legfőbb értéke a jóság és a szeretet volt. Beszélgetünk róla, és ez az első szavak egyike. Mindig: a szeretet.
Vásárhelyi emlék: Laci csárda után sétálunk, szellemesen beszélgetünk, eszembe jut valami, siessünk, mondom, emberek közé viszlek; eszembe jutott, hogy van valamilyen rendezvény a Bernády Házban… Nem késünk, Bandit minden ismerőse lelkesen fogadja, még Markó Bélával is összeölelkezik, csupa mosoly mindketten. Akad hely a második széksorban, az örökké morózus volt főszerkesztő – sajnos nem csak főszerkesztőként volt – azt mondja nekem: „A barátod fiatalabbnak néz ki, mint te”. Bosszankodnom kéne? „Mint mindig, hetven éve”, válaszolom.
Azt írtam egy évvel ezelőtt: „Az ikrek Brassóban születtek, a magyar sajtó egyik metropolisában, amit a felmenőik tettek azzá: »A Brassói Lapok életében 1924-ben alapvető változás következett be: a vállalat ügyvezető igazgatója, majd 1928-tól tulajdonosa, Kahána Bernát a lapot országos jellegű és jelentőségű, korszerű polgári demokratikus sajtószervvé fejlesztette (…), a demokrata gondolkodású Kacsó Sándor irányítása alá került. (Wikipédia)« Ott voltak már a bölcső, már a születésük előtt a sajtó szellemi világában: nagybátyjuk a tulajdonos, apjuk a munkatársa.” A halál mindent egyidejűvé tesz. A sajtót is – minden volt sajtó: van. Az is, amit megszüntettek.
Egy éve halt meg a barátom.
Van vigasz? Persze, hogy van. A vigasz az, hogy találkozunk a semmiben. Addig is tegyünk úgy, mintha élnénk.
Bodor András halálának egyéves évfordulóján fia, Niculescu Tóni megosztott néhány képet a Facebookon.
